Némi késéssel adok hírt arról, hogy a fenti címmel jelent meg legújabb írásom a Meglepetés magazin idei 42. számában. Egyúttal azt is örömmel tudatom, hogy barackfám változatlanul jó egészségnek örvend, és legutóbbi találkozásunkkor még nem kezdte hullatni leveleit – noha már jócskán benne jártunk az őszben.
Íme, az újszülött:
Enyém is, nem is. Néhány éve ismertük meg egymást, ő nagyjából élete derekán jár, én, az öregebb, épphogy túl őszöm tavaszán. A termetes barackfáról van szó, közel a kerítéshez, egy agárdi kertben. Korábban is el-elvetődtem arrafelé, ám mióta Milla kutyánk hozzánk került a váci Zöld menedék állatotthonból, sűrűben meglátogatjuk őt, sétáinkkal összekötve. Mindannyiszor mi járulunk a színe elé, fordítva nem működne, pedig elvágyódik ő is néhanapján, de hát neki ez adatott, a fákra jellemző mozgásszegény életmód, az amúgy nélkülözhetetlen gyökereik jóvoltából. Szerencsére, dús lombozatát a tó felől érkező szelek olykor azért meg-megmozgatják, mondta is nekem egy alkalommal, hogy mennyire örül ő ennek.
Tán az eddigiekből is látható: mi ketten kifejezetten rokonszenvezünk egymással, Milla pedig, némi kezdeti féltékenykedés után, áldását adta erre. Én mindannyiszor megkérdem, hogy szolgál a kedves egészsége, ő szemlátomást megörül ennek, a barackfák köztudottan hálásak a jó szóért. Ezt már gyerekkorom Törökszentmiklósán is észrevettem, nagymamám barackfája ugyanígy tanújelét adta ennek. Rendszeresen beszélgettem vele is, akkor is, ott is. És lám, megmaradt mára ez a szokásom.
Meséltem már e mi régi barackfánkról agárdi új barátomnak, mindjárt a megismerkedésünk után. Részint valahogy kikívánkozott belőlem, részint pedig azért, hogy megnyerjem a bizalmát, jó pontot szerezzek nála. Sikerült, nagy örömömre. Azóta vissza-visszatérő téma közöttünk az a valahai fa, ott a mindenkor rettegett tűz oltására gyűjtött, hordónyi esővíz mellett. Latolgatjuk, él-e még vajon? És kínálja-e még a finom barackját? Nem kizárt, azt olvastam egy helyütt, hogy a sárgabarackfák akár nyolcvan éven át is képesek erre. Elmeséltem hát neki, elégedetten nyugtázta, hiszen egy szépnek mondható jövőképet vázolt föl előtte. Köszönte, a legjobbkor jött ez az új információ, hiszen idén igencsak szűkös volt a termése. Jövőre újra több barackot hoz, terem majd, bizakodik, ők, sárgabarack fák általában így vannak ezzel, egy jobb év, majd egy rosszabb következő. Bólogattam, igen, így volt ez régen is, emlékszem rá.
Most miért nincs barackfám? Ezt kérdezte tőlem egy ízben, és biztatott, ültessek mielőbb, megéri, megérem, hiszen annyira fiatalos vagyok, terem majd nekem szépen. Ja, és igen, a kapunk melletti, tűzelhalást szenvedett tujánk helyére is kívánkozik egy újabb. (Erről a szegény néhai tujánkról nemrég meséltem neki. Bámulatos, mennyire működik a szolidaritás. Fák között legalábbis…)
Ő egyébként igencsak rossz időket él át mostanában. Végig kellett szenvednie, hogy a kert végében álló házat lebontották, gyorsan, kíméletlenül – így mondta –, szállt a por, konténerek jöttek a sittért, s vitték magukkal, ki tudja hová. Hát, miért szabad ilyet csinálni, hogy egyszer csak sitt, törmelék váljék a nappaliból meg a fürdőből is, a szegény konyháról már nem is beszélve. Éltek, aludtak egykor azok között a falak között, sírtak, nevettek, ettek-ittak, szerettek. Nem, nem mond ő el semmit a régi gazdáiról, hogy mi okból-célból költöztek el, családi ügy, elégedjek meg ennyivel, elvégre diszkréció is van a világon. Legyen elég, hogy érzelmes búcsút vettek egymástól, ő és az eltávozók, vittek még magukkal a barackjából utoljára, s nincs nap, hogy ne gondolna rájuk. Ez van…
Hogy mi lesz, mi következik? Nem tudja. Reménykedik, jó emberek érkeznek majd, és hogy maga is túléli, túlélheti a változásokat. Elvégre nagy kincs egy ekkora, jól termő barackfa. Ő amúgy nyitott mindenre, a jó viszony rajta biztosan nem múlik.
Megígérem, szünet nélkül szorítok majd neki, sőt Millácskára is számíthat e tekintetben. Jövünk, amikor tehetjük. És a világért se érezze ezt puszta jótékonyságnak, nekünk is fontos, kincs az ő barátsága. Emellett biztosítom még, hogy igyekszem majd vigyázni magamra.
Ennyit a távolabbi jövőről. Ami pedig a közelebbit illeti, ma kedd van, pénteken biztosan jövünk újra.
