E címmel jelent meg ma legújabb írásom a Meglepetés magazinban. A mellékelt felvétel sok tíz évvel ezelőtt készült, egy május elsejei felvonuláson.
Több barátom, osztálytársam látható rajta, a Petőfi úti általános iskola sportkörének tagjai. A helyes kisfiú a táblával, szerénységem. Alacsony kissrác – magas pozícióban? Jutalomból kaptam, amiért kevéssel azelőtt megnyertem a járás úttörő tornászbajnokságát.
Volt egyszer egy kisfiú, aki kis fiú volt. Mármint centiméterekben mérve. Jobbára a vége felé találtatott a tornasornak. Igazából akadt egy még nála is alacsonyabb srác az osztályban, ám aztán őt évismétlésre érdemesítették, így történetem kis fiúja a legkisebb fiúvá, sereghajtóvá lépett elő (hátra).
Nos, nem állíthatom, hogy kedvére való volt ez a pozíció, jaj, dehogy, egyre inkább eluralkodott rajta a kisebbségi érzés, kezdetben csak azért, mert társai ugratták, szórakoztak vele, később azonban a lányok sem igen díjazták a termetét, ha netán egyikük-másikukat mégis elkísérhette az iskolából hazáig, nos, akkor ő mindannyiszor kínosan ügyelt arra, hogy a házak felőli oldalán haladjon a járdának, az ugyanis többnyire az úttest felé lejtett, hogy az esővíz arra folyjon le róla.
De nem szaporítom tovább a szót: én magam voltam ez a találékony kis srác, és idővel rájöttem, hogy másképp is tudom a hiányzó centiméterek okozta hátrányomat ellensúlyozni, humorral leginkább, meg olvasottsággal, meg gólokkal, meg kedvességgel. Ráadásul időközben mégis csak magasodván, valamelyest el is mozdulhattam a legalsóbb régiókból. Ennek leginkább szerelmi téren vettem hasznát. A kiszemelt leányzók (szép számmal voltak) immár engem is észre-észrevettek. Mi változott? Több minden. Például korábban jobbára csak postási minőségemben jöhettem számításba, barátaim szerelmes leveleit nagy lelkesen hoztam-vittem, sőt meglehetős fantáziával, átéléssel és szókészlettel nemegyszer meg is, írtam a srácok nevében. (A mára már csak kevesek emlékeiben élő műfajnak, a kézzel papírra vetett, majd elküldött szerelmi vallomásoknak, egyáltalán a romantikának is akkoriban még nagy volt a divatja. Érthető, híre-hamva nem volt még az okos telefonoknak, a randira csábító, szűkszavú sms-eknek, és a „megdumáltál” típusú válaszoknak.) Nos, tehát egy idő után már a sajátmagam leveleit is megírhattam, hiszen volt rájuk fogadókészség, és válaszokat is kaptam. (Minden napom Valentin nap volt, csak akkor még nem így hívtuk). Mondanom sem kell, ezáltal sokat nőttem a saját szememben, jóval többet, mint amennyit a tényleges, visszafogott megnyúlásom indokolt volna. Mennyi mindenen múlik az önbizalom…
Mára viszont sajnos ismét romlott a pozícióm – nem is csak feltétlenül szerelmi téren. Hiába, a nyugdíjas évek… Ráadásul riadtan látom, hogy a mai srácok és lányok (X, Y és Z generációk) valósággal óriások. Ha akarom, ha nem, föl kell néznem rájuk. Sok tekintetben más okból is, mint pusztán a testmagasságuk. Ami egyébként – nincs megállás – egyre tovább növekszik. És valószínűleg még messze a vége. Manapság nem csak Hófehérke lesz mind sudárabb, nincs kétségem, hogy a törpék is rohanvást követik majd ebben. Magam viszont, fájdalom, töpörödni kezdtem. Humorilag is, kedvességileg is, sajnos.
Mostanában ráadásul egyre-másra olvasok-hallok felkavaró híreket. Nemrég értesültem például egy magasító módszerről, műtétről, mert már ilyen is van. Ráadásul mind sűrűbben fölbukkannak a humanoid robotok. És őket, haladván a korral, szinte kivétel nélkül magasaknak álmodják-tervezik.
A Tesla cég például nemrég bemutatta az új humanoid robotját (Optimus 2), amely, ha kell guggol, ha kell táncol, és állítólag a tojást is megfőzi.
Magasan a legjobb?
Aligha. Kína ugyanis e téren sem hajlandó túlságosan lemaradni. Nem ám. Náluk, az egyik vállalat jóvoltából ugyancsak egy 180 centiméteres példány „született” legutóbb. A híradást töviről hegyire elolvastam, megtudtam, negyvenhét kilót nyom, óránként 5,6 kilométeres sebességgel képes sétálni, rendkívüli rugalmasságra késztethető és kiválóan manőverez. Saját fejlesztésű, nagy nyomatékú hajtóműve van, az energiát akkumulátorból nyeri.
Ezzel szemben én? Szomorú: egyre kevésbé vagyok rugalmas, és alkalmas manőverezésre, energiám is – akkumulátor híján – mind kevesebb.
Ráadásul gólokat is csak álmaimban lövök már. Igaz, remekbe szabott valamennyi.
