Hát ez jól összejött ma… Egy podcast, a tudós szociálpszichológus gondolatai, jeles költőnk versei, és nagy író honfitársunk levelei, végül töprengéseimmel, én magam.
Azzal kezdődött ez a szombatom, hogy kora reggel, miért, miért nem, ellenállhatatlan kényszer alatt, elbuszoztam a velencefürdői, használtcikk piacra. Utóbb fény derült a miértre. A könyvárusnál ugyanis már várt rám (rám várt!) Faludy György Száz könnyű szonett című kötete (Magyar Világ Kiadó, 1995), és mindjárt mellette a másik kincs: Márai Sándornak történész-újságíró barátjához húsz éven át írt levelei: Kedves Tibor! – Márai Sándor és Simányi Tibor levelezése 1969-1989 (Helikon Kiadó, 2003). Négyszáz-négyszáz kemény magyar forintért immár mindkét kötet boldog birtokosa vagyok.
Ám még nincs vége. Estefelé élmény volt látnom-hallgatnom Friderikusz Sándor kedvelt podcastjének legújabb vendégét, Csepeli Györgyöt. Lenyűgözött, mint mindig.
Beszélgetésük vége felé szóba került a professzor Sorshúzó című életrajzi kötete. Idézem ennek kapcsán a szavait. „Most is, és jóideje úgy látom, alapvetően azzal kell foglalkoznunk, az emberek hogyan tudják magukat tehermentesíteni az alól szörnyű nyomás alól, hogy a létüknek gyakorlatilag nincsen semmi értelme. (…) A semmiből egyszer csak előjöttünk, majd élünk, élünk, élünk, és az, hogy mikor és hogyan távozunk a semmibe, afölött megint csak korlátozott a kontrollunk. Ennek ellenére ki kell találnunk, hogy a két semmi között tulajdonképpen mi legyen.”
Ezek után, a késő estében belelapoztam a Faludy-kötetbe. Mindjárt az elején a Nincs ember… című, Budapesten, 1990-ben írt szonett utolsó két versszakában e sorokra bukkantam:
A sok milliárd évnyi semmibe
úgy sejtem, nem kísér el senki se,
de örülök, hogy szeretnek, míg élek,és én is nagyon szerettem, míg éltem.
Sokszor álltam a halál közelében.
Most közelebb jött, s már kevésbé félek.
Az 1900. április 11-én született Márai pedig ezt írta az öregedésről Simányinak 1970. április 28-án, Salernóból: „A fordítást április 11-én kaptam kézhez. A hetvenedik születésnap olyan küszöb, amikor a vándornak eszébe jut, amit az orvos mond néha: ’A leletek normálisak, Ön ehet, ihat, amit akar. Csak egyre figyelmeztetem… folytatásos regényt ne kezdjen olvasni…’
Szóval érkeztem én is a semmiből, és tartok a sok milliárd évnyi semmibe? Valóban nem kísér majd oda senki? Nem is várnak ott? Te sem, Anya? És, Apa, te sem? Anya őszen, Apa, te még fiatalon, mert neked – ellentétben velem – nem adatott meg az öregkor. Másképp lesz, ugye? Vártok, türelemmel.
Addig pedig, ahogyan fenti, Apámhoz írt levélregényemben ígértem, nem adom fel. „Van még idő. Van még remény. Ezzel ébredek reggelente, Apa. Tenni valamit, ami számít. Aminek örülnek ma, amire emlékeznek később. Megmutatni: ilyen vagyok, ez maradt még bennem. Lássátok, így tudok szeretni. Magam sem értem, miért titkoltam, lepleztem mostanáig. Miért mértem oly szűken. Férfiszemérem? Szamárság! Lássátok, könnyeim is vannak, és nem áll meg félúton ölelésre mozdult karom. Születik még szó, mosoly gondolat.”
Így lesz. És belevágok bátran folytatásos regények olvasásába is.