Jó napom volt tegnap, pénteken. Ritka jó napom.
Kezdem ott, hogy éjszaka nagyot futballoztam álmomban. Hobbifoci, tornateremben, a szokott társaság (harminc éve nem láttam őket), gólok tucatszám, jó részüket én rúgtam, minden sikerült, minden csel bejött, lám, mégiscsak jó a magyar futball.
Érdekes, ezek után pihenten ébredtem, semmi fáradtság, nyűg-nyavalygás. Már kora reggel vonatra ültem Agárdon, hogy egy orvosi kontrollra Budapestre utazzam. Tizenegy órára voltam hivatalos egy peremkerületi szakrendelő intézetbe. Várakozásom? Remény is, szorongás is – nagyjából így festett az aktuális mérleg.
A vonat percre pontosan érkezett Kelenföldre, ez máskor eleve gyanús lett volna, ám, az álomfocinak hála, ezúttal mégis a szerencserovatba könyveltem el. Mielőtt az 1-es villamosra szállnék, gondoltam, beszagolok az újszülött bevásárlóközpontba. Így is lett. A korai órán kevesen lézengtünk ott csupán. Lenyűgöző terek, őrületes, extravagáns építészeti megoldások, működő mozgólépcsők hada – parányi porszemnek éreztem magam. Nem először, mostanában. A napi nyitásra készülődő üzletek fényei elszabadult árakkal kecsegtettek, ez sem használt az önbizalmamnak, hol voltatok már, remekbe szabott éjszakai gólok? Mondhatni, máris pénzzavarba kerültem, ez ugye értelemszerűen nem a pénz zavara, sokkal inkább a pénztelenségé. Megszokhattam volna már, de ott és akkor ezt – porszemsors csúcsra járatva – felfokozottan éreztem.
Pár perc múlva aztán szerencsére mégis belekóstolhattam a luxusba, megesik velem néha, ez alkalommal, eltévedvén a piktogramok sűrűjében, egy úgynevezett VIP mosdóban találtam magam. Ragyogott ott belül minden, ami csak volt, a tisztaság szinte már ijesztett. Mindegy, végül az összes csoda működött, én is kitettem magamért, mit tesz a rutin, pisilni alanyi jogon, a porszemek is szoktak. Amikor pedig kiszédültem abból a VIP-világból, hálát adtam a szerencsémnek, hogy senki nem szól utánam: „És a fizetés, fiatalember?” (Amúgy egy idő óta már csak a poénkodás kedvéért szólítanak fiatalembernek. Nekik valamiért jóleshet…)
Hosszú villamosút után viszonylag hamar rátaláltam a szakrendelőre – szerencse. Várnom alig csak negyven percet kellett – szerencse. A rokonszenves, negyvenes orvos kedves volt, mosolygós – ritka szerencse –, ráadásul, némileg szürreális módon össze is tegeződtünk (ő kezdte), nyilván orvoskollégának nézett, a nevem előtt szerénytelenkedő dr. miatt. Végül abban a tudatban jöhettem el, hogy nincs nagyobb baj, az eddigi gyógyszerem maradhat, a babadózis ugyancsak. Néhány további kilót azért még leadhatnék, és nem ártana naponta tornázgatnom, D-vitamint pedig feltétlenül szedjek, napi háromezer Nemzetközi Egységet. „Legközelebb fél év múlva, 2022. április 12-én, 12 órára gyere” – köszönt el a jövőt ezek szerint kristálytisztán látó doki.
Jókedvűen léptem ki az épület kapuján. Maszk nélkül immár, simogató napsütésbe. Porszem vagyok, igaz, de szerencsés olykor.