Egy nagy művész, egy híres szobor – kettős aktualitás, február hónaphoz kötődnek. Ferenczy Istvánról van szó, 19. századi szobrászatunk egyik jeleséről, és Pásztorlányka című remekéről. Ferenczy 230 éve, 1792. február 24-én született, a Pásztorlányka pedig ugyancsak februárban, 30 esztendőre rá, kereken 200 éve. Legutóbbi kötetemben, Apámnak és Apámról szóló, levélregényemben (Nélküled, veled), már írtam róluk. Némileg aktualizálva idemásolom most.
Hamarosan vége a februárnak.Névfelejtős napom van már megint. Ilyenkor négyszer-ötször jön a homály, négy-öt név nem jut eszembe. (Te ezt még nem ismerhetted, mesélték, fantasztikus memóriád volt, Apa. Nevekre, számokra sok idő múltával is élesen emlékeztél.) Bosszankodom, szokásom szerint, ezúttal is. Az meg aztán módfelett bosszant, hogy – szemben más eddigi alkalmakkal –, ezúttal estig sem jut eszembe az elkóborolt nevek egyike. Hab a tortán: akkorra már az sem, hogy kinek a nevét kergettem. Lesz még lejjebb? Bizonyosan.
A nap krónikájához tartozik az is, hogy épp most olvastam híres szobrász hazánkfiáról, Ferenczy Istvánról. Kétszáz esztendeje, 1822 februárjában fejezte be fehér márványba álmodott remekét. A Pásztorlányka, vagy, ahogy ő nevezte, a Szép mesterségek kezdete a képzőművészet, pontosabban a rajz születését ábrázolja. Ferenczy ezt írta róla öccsének: „Egy pásztorleány, midőn a szeretője el akarván utazni, az árnyékját a homokba bekarczolta, hogy e szerint a szeretőjének ábrázatja örökös emlékezetben nála maradna.”
A lánykát Ferenczy a római tanulóévei alatt, a Palazzo di Venezia udvarán faragta. Elkészülte után saját kezűleg csomagolta, hazaküldte, a nemzetnek ajándékozta. A Magyar Nemzeti Galériában randevúzhatunk vele, (meglehet, amikor ott jártál, csodáltad te is…), máig gyönyörködtet minket. De vajon a pásztorlányka szeretőjének ábrázatja sem halványult el? Rossz sejtéseim vannak. Ő ugyanis homokba karczolta…
Miként én is ezeket a fránya neveket.
Nélküled, veled
Könyvem két és fél éve jelent meg. A névmemóriám azóta csak romlott.
