Halálhír, döbbenet. Életrajz, szikár tények. Évszámok. Iskolák, sorban. Az operatőr. A rendező. A televíziós. A városvédő. Filmcímek. Műsorok. „Unokáink sem fogják látni”. Értékőrzés, múltmentés, Házak, homlokzatok, kapualjak, oromzatdíszek, tetőablakok, balkonok, főlépcsők, körfolyosók, kőgyámok. Centrál Kávéház, Gresham palota. A Lánchíd és az Alagút címerei. Ezernyi más visszahozott, megmenekített csoda. Kossuth-díj. Köztársasági Érdemrend középkeresztje. Díszpolgárság, megkésve alaposan.
Személyes, sok éves emlékem róla, másokkal először osztom meg. Fölhívom, interjút kérek. Elfoglalt, szabadkozik. Nem mondom, de megérzi: csalódott vagyok. „Tudod mit? Holnap megyek Fehérvárra. Meghívtak, közönségtalálkozó. Ha volna időd, és velem tartanál, beszélgethetnénk, oda-vissza, az M7-esen.”. Másnap, már a sztrádán, a Trabantjában meséli, hogy a Trabit egy családi ékszer, egy briliánsgyűrű árából vásárolta. Kérdem: „Akkor én most egy briliánsgyűrűben utazom Fehérvárra?” Jót nevet: „Úgy valahogy.”
Később, még a találkozó előtt, kis idegenvezetést rögtönöz nekem a megyeszékhely belvárosában. Szép kapualjakon át apró belső udvarokba kalauzol. Élmény, ahogy mesél, amilyen kíváncsi ő maga is.
Soha az életben nem autózóm már Trabanttal Fehérvárra. Vele sem, nélküle sem.
