Séta Millával, a szokott módon, szokott időben. Friss a reggel, elkel még a pulóver, de már csak percek kérdése, és munkába áll a Nap, hamarosan az árnyékos utcákat választjuk. Így lesz, így megy ez már napok óta, szeptember közepi állapot.
A házközeli nagy füves térséggel kezdjük. Milla fürge, nyoma sincs jobb elülső lába néhány napos fájásának, beszédes a testbeszédje, beszédes a nézése, és vakkant is párszor a biztonság kedvéért. Nem csinál titkot abból, hogy a jutalomfalatok járnak a fejében.
Aztán hirtelen megoszlik a figyelme, az említett ízes ebdicsérő falatka és egy különös fekete macska között, aki alig húsz méterre állomásozik tőlünk, megtermett példány, néz minket, de még kivár, nem mozdul.
Meglehet, kényelmes, de az sem kizárt, hogy úgy döntött, beleáll egy esetleges izmozásba. Milla óvatos duhaj, ezúttal sem hazudtolja meg magát. Tán a cica színe inti óvatosságra, tán a termete, tán a nyilvánvaló elszántsága. És az sem kizárt, hogy hallott már a fekete macskákkal kapcsolatos babonákról. Vagy olvasta Krúdy álmoskönyvét. ”Karmolós cica jelzi, hogy haragos kezek közül menekülsz. Fiatal cica: elcsábításodat mutatja. Cicát látni jelent még kellemetlenséget és elárult szerelmet is.”
Szóval Milla úgy dönt, inkább a jutalomfalatot választja, nem hozza tűzbe a cica, hiába a tűzpiros, vélhetőleg bolhariasztó nyakörve. Nagy peckesen elvonulunk hát a macska előtt: „ki vagy te, komám, csak nem képzeled, hogy észrevettünk?!”
És hős kutyám lázas nyugalommal szedi a lábait, ropogtatja a jutifalatot, ám nagyhirtelen egy különös tereptárgy kerül az utunkba. Fekete az is, nem mozdul, nyakörve sincsen. Milla kitünteti érdeklődésével, így vagyok ezzel magam is: hát nem egy melltartó fekszik a harmatos füvön?! Szokatlan. Pont itt. Pont most. Milla rám néz: Ez meg? Magyarázat? Ámoskönyv?
Mit mondjak neki? Az igazat? Hogy egy idő óta nem álmodom már eldobott melltartókkal? Hazaérve a sétából, azért mégis felütöm majd Krúdy Álmoskönyvét.
