Egy tartozásom: fenti címmel, bő egy hónappal ezelőtt jelent meg a Nők Lapjában legutóbbi írásom. Íme.
Géza egy ideje kinn van már a reptéren. Az érkező gépekre vár. Többre is, hiszen nem tudja melyikkel, honnan érkezik a lány. Vagy asszony. Mert lehet ez is, az is. Utóbbi akár elvált, akár javában férjezett. Súlyosan férjezett. Géza keveset tud, de azt nagyon. Hogy őrülten várja. Az illetőt. A kék szeműt. A mosolygósat.
Két papírlap van a keze ügyében. Egy nagyobb és egy kisebb. A nagyobb egy szaloncukros díszdoboz teteje, ezt emeli magasra, rajta a felírat, vastag, piros filctollal:
„I am waiting for a certain lady.” („Egy bizonyos hölgyet várok.”)
A zárójeles magyar változatra azért lehet szükség, mert Géza nem tudhatja, a lány (asszony) tud-e angolul. Netán csak magyarul. Géza a legteljesebb mértékben nyitott bármire (bárkire), be van indulva, ahogy ezt manapság mondják.
Persze azért vannak szempontjai, elvárásai. Mert a „bárki” nem egyenlő az „akárkivel”. Így hát még más is fölkerült a valahai doboztetőre. Ezúttal kék filccel:
„She has blue eyes. Love it.” („Kék a szeme. Nagyon tetszik.”)
És hát, ugye, van Gézánál egy másik papírlap is. Lapul a zsebében. Jóval kisebb: „My English is very poor.”
Ennek meg némileg mentegetőzve kell majd tudatni az igazságot az esetlegesen angolul megszólaló Ismeretlennel: „Gyér az angol tudásom.”
Géza erre egyáltalán nem büszke, de minthogy az angol nyelvvizsgája óta nem volt szüksége az ott felcsillantott tudására, ráadásul kényelmes is volt, mondhatni lusta, mára szinte teljesen elfakult az, s jószerével csak ez a „My English is very poor” maradt belőle. Ja, és még egy kérdés is, amit szintén fölírt e kisebb papírra: „Have You ever been to Budapest?” („Járt(ál) már Budapesten?”)
Közbevetőleg: ez a szomorú, tudásemésztő jövő már azon a réges-régi napon előrevetítette árnyékát, amikor, a vizsga végén a bizottsági elnök kimondta: „Medium degree.” („Középfok.”). Géza ezt lesújtva úgy értette, hogy nem ment át, vagyis leverte a lécet…
Nos tehát, lehet, hogy tud majd angolul a Vágyott Érkező, lehet, hogy nem. Mindez Gézát nem tántorítja el, hiszen az elmúlt éjszaka, álmában azt súgta a fülébe angolul, nem angolul, erre már nem emlékszik, szóval azt közölte vele az a Kékszemű, Mosolygós Csoda, hogy szereti, őt szereti egyedül, és így lesz ez már, míg világ a világ, tehát az amúgy borúlátó előrejelzések szerint 2050-ig biztosan. És még azt is mondta, hogy holnap egy koradélutáni géppel érkezik, egyenesen az ő karjaiba.
Géza tehát biztos a sikerben, és magasra emeli a tábláját, hogy az érkezők jól láthassák. Nem is sejti, hogy pillanatokon belül valósággal megrohanják majd a nemrég földet ért kékszemű mosolygósok, lányok, asszonyok, elváltak, férjezettek, ő pedig nem győzi majd kapkodni a levegőt, és rémülten kérdezni őket, mit akarnak tőle. Mire ezek a „bizonyos hölgyek” kórusban azt harsogják angolul, magyarul, mindegy: „Honnan tudjuk, hiszen te álmodtál velünk.”
Géza tehát fejvesztetten menekül majd a kékszemű cunami elől, nyomában a gurulóbőröndös áradat, még a reptéri gyorsjárat buszára is fölkapaszkodnak utána, és tart az ostrom, egészen a pesti, belvárosi végállomásig.
Ekkor és ott elszakad a film, Géza megkönnyebbülten fölébred e mostani, második számú álmából, s rájön az előző álmát is csak álmodta, mármint azt, hogy egy kékszemű mosolygós lány, asszony vall neki szerelmet, aki ráadásul Ferihegyre érkezik nemsokára, kizárólag az ő kedvéért.
Szombat van, reggeliznek, amikor neje egyszer csak ezt hallja: „My English is very poor.” Mi a baj, szívem? – aggódik.
– Ó, semmi, semmi, csak arra gondoltam, ideje felfrissíteni az angolomat. „Brush up”, ugye így mondják?
– Bizony, az nem ártana – bólint rá az asszony.
Kék a szeme, és mosolygós. Ráadásul van egy felsőfokú angol nyelvvizsgája.
