A cseh nemzet ünnepelt zeneszerzője, ma 120 éve hunyt el, 1904 májusának első napján.
Hatvankét évvel azelőtt, egy Prága közeli településen, Nelahozevesben látta meg a napvilágot, 1841 szeptemberében. Nem mondhatni, hogy szünet nélkül ide-oda költöző lett volna, élete nagy részét ugyanis szülőhelyén töltötte. Tizenegy évesen hátat fordított az iskolának, és hentestanulónak állt, ám aztán hamar más irányt vett a sorsa. Ha nem így alakul az élete, nagy valószínűséggel soha nem kerül be a zenetörténet óriásai közé, sőt még e mostani blogba sem, ami persze nem azt jelenti, hogy ne tisztelném a henteshivatást. Nem. Egyszerűen odavagyok a mester Új világ szimfóniájáért. Tehát nagy személyes szerencsémnek és az emberiség hasonlóan nagy szerencséjének gondolom, hogy az ifjú Antonín érdeklődése a húsipartól hamar a zene felé fordult. (Arról nincs értesülésem, hogy vegetáriánussá is vált volna egyidejűleg.)
Ami biztos: orgona- és zongoraórákat vett, idővel ének és zeneelméleti tanulmányokat is folytatott. Hegedülni ugyancsak megtanult, Wagner– és Schumannrajongó lett. A 19. század 60-as éveiben színházi zenekarban brácsás volt. Tanított emellett, de ezt is, miként zenekari játékát is befejezte, hogy csak a komponálásnak élhessen. Fiatalabb kori műveiben a bécsi klasszicizmus, majd Wagner és Liszt hatása érhető tetten, érettebben népzenei ihletésű, folklór elemeket is használt. Élvezte Brahms barátságát. Beleszeretett egyik tanítványába, de a leány kikosarazta, bezzeg szerelme húga, Anna Cermaková kész volt kárpótolni őt. Egybekeltek. Szüntelen alkotás volt az élete. Megérkezett a külföldi hírnév is. Műveit (szimfóniáit, szimfonikus költeményeit, oratóriumait, hegedű- és csellóversenyeit, Szláv táncait stb.) szerte Európában és az USA-ban sokszor ő maga vezényelte.
„Annak ellenére, hogy elég jól megálltam a helyem a zene nagyszerű világában, ma is az vagyok, aki voltam – egyszerű, dolgos, cseh zeneszerző” – mondta egyszer magáról, a reá jellemző szerénységgel.
Volt mire szerénynek lennie.
