A Meglepetés anyák napi számában a fenti címmel ma jelent meg ez az írásom.
Hárman éltünk együtt: nagymamám, aki a háztartást vezette, édesanyám, a családfenntartó, meg én, az unoka és fiúgyerek egyszemélyben, a szemük fénye. Hadiárva, ez volt a hivatalos státuszom, anyáé pedig hadiözvegy. Mamikám – így szólítottam a nagymamámat – a fiát, az apámat gyászolta. Már túl a reménykedésen, sirattuk tehát mindhárman, Palit, a fiút, a férjet, az apát, aki nem tért vissza a háborúból. Harminckét év adatott neki mindösszesen. Mi pedig, akik itt maradtunk, egymásba kapaszkodtunk, mi mást tehettünk volna. Anyós és menye, nagymamám és anya, békében, harmóniában éltek, csóválták is a fejüket a szomszédok, ismerősök, mekkora ritkaság ez, egyszerre irigylésre méltó és hihetetlen. Nem is hinnék el, ha nem tapasztalnák, látnák, nap mint nap.
Noha láthattam még életében apát, a vonásait valójában már csak a fényképek révén őrzöm. Egy idő után kimaradt az esti imámból a Jóistennek címzett „segítsd haza apukámat” kérés. Egyszer-egyszer ugyan megfordult a fejemben, a „miért pont nekem nincs apám?”, ám aztán amikor iskolás lettem, szembesültem azzal, hogy nem egyedül nekem jutott ilyen sors, és nem is csak egyikünknek-másikunknak.
Mi hárman ugyan szűkösen éltünk – bolti eladó édesanyám csekélyke fizetéséből és nagymamám özvegyi nyugdíjából, gyerekkoromra, utóbb is mindannyiszor, mint nagyon szép évekre emlékeztem. Az alföldi mezőváros mezítlábas nyaraira, nagy, havas-lovasszános teleire, az olykor fenékig befagyott malomtóra – ahol már azelőtt korcsolyázni tanítottam társaimat, mielőtt korcsolya valaha is a lábamon lett volna –, a kirándulásokra a közeli Tiszához, a pecázásokra (törpeharcsákra mentünk), a barátokra, véget nem érő a foci- és fejelőmeccseinkre, első „szerelmeimre”. Az öregek tisztességére, szavára, megannyi tanítására: „Egyet jegyezz meg, fiacskán, magadnál okosabb nőt ne vegyél feleségül, mert ha nem is okosabb nálad, akkor is az akar lenni.” Vagy: „A világoskék ingedhez mindenkor bordó nyakkendőt kössél majd!”. Drága nagymamám intelmeire: „Első a kötelesség!”, Anyának szóló, gyakori biztatására: „Ne féltsd te azt a gyereket, Vera!”
„Az a gyerek” aztán szép lassan fölcseperedett, a megyeszékhelyen tanult tovább, kezdetben mint kollégista (huszonnyolcan aludtunk az emeletes vaságyakkal telezsúfolt szobában), később bejáróként a hajnali vonaton, nemegyszer a nyitott peronra szorulva, hordta a szél, csapta az arcunkba a havat, ilyenkor sokszor apám jutott eszembe, sorsára gondoltam az orosz télben.
Az érettségi előtti ballagásunkra beutaztak, ők ketten, mamikám és anya. Este, már otthon, nagymamám büszkén mesélte, mint mondott neki Csontos tanár úr, az osztályfőnököm: „Nem látszik ezen a gyereken, hogy apa nélkül nőtt fel.” Anyám csak bólogatott némán.
Mindjárt az évben fölvettek a Műegyetemre. Nem voltam még 18 éves, jaj, dehogy is csodagyerek, csak az kéne, csupán őszi születésű – ilyen prózai oka volt ennek. Átlagos srác, minden tekintetben, legföljebb, vidékiként a nagyvárosban, némi szorongás, gátlásosság-többlettel, ám ellensúlyozta ezt egy adag „majd én megmutatom” dac.
Teltek, múltak a szemeszterek. Tanultam, vizsgáztam („Első a kötelesség!”). Vettem az akadályokat, emellett sűrűn hazalátogattam. Hozzájuk, a Legfontosabbakhoz.
A negyedik vizsgaidőszakom vége felé jártam, amikor jött a távirat: „Mamit ma mentő vitte be Szolnokra, a kórházba. Most már csak te vagy nekem.”
Három hétig feküdt ott bent. Négyágyas kórteremben. Látogattuk, én, amikor tehettem, anya naponta. Mamikám nem volt mindig magánál. Utóbb anya mesélte, egy ízben, amikor tudata éppen kitisztult, szólongatták a szobatársai: „Ki ez az asszony, itt az ágya mellett, Margit néni?” „A lányom” – mondta ő. Majd újra, nyomatékkal: „A lányom”. Nagymamám három gyereket hozott világra annak idején. Fiút, mindannyiszor. És akkor, ott a kórházban, 76 éves korában, megszületett az egyetlen lánya.
Anya lett újra. Anyja az anyámnak.
