Nincs ma évforduló, jeles nap, amely hozzád kötődne, Apa. Születésnapod júliusban volt (a száztizenegyedik), neved napjai (több is van) januárban és júniusban. Ez a mai, augusztusi csütörtök, egyszerűen csak egyike számos apanapjaimnak, amikor te jutsz eszembe, rád gondolok, látszólag ok nélkül. Mi beszélek! Ok nélkül? Hiszen van rá okom. Egyetlen, igaz: Apám voltál. Apám vagy.
Kell ennél több? Dehogy. Most mégis van külön késztetésem is e mai apanapra. Tegnap este egy rádióbeszélgetést hallgattam Márai Sándorról. Életéről, haláláról. Kell-e magyaráznom, miért most jutottál eszembe, Apa? És mindjárt a Nélküled, veled című levélregényem egyik részlete. Ide idézem.
Vaksi sors
Márai szép sorait olvasom, Apa.
Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki… Ha megsegít a vaksi sors… Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek… Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált.
Nos, őt sem segítette meg „a vaksi sors”, akárcsak téged. Sem pince, sem diófa, sem pad, sem szelíd ereje az őszi napnak. Csak egy fegyver, melyet önmaga ellen fordított a messzi Amerikában. Neked még ez sem adatott meg, hogy magad dönthess: folytasd vagy befejezd.
Hiányzol, vénülő fiadnak, Apa.