A hír: Ma délután megnyílt és június 16-áig látogatható a MÚOSZ Karikaturista Szakosztályának kiállítása a Körúti Könyvtárban (Teréz krt. 2-4.) A kiállítás témája a 150 éves Budapest, a kiállítók a szakosztály jelenlegi tagjai. Rajtuk kívül egykori nagyszerű karikaturistákra, köztük Hegedűs Istvánra (Hihi) is megemlékeznek.
Ebből az apropóból az alábbiakban közreadom1986-ban született interjúmat, amely idővel a Malomzúgás – Emlékezetem emberei című kötetemben is megjelent.
Rajzok az első düh jogán
Lakás Zuglóban, erkély, kis előkertre néz. Kinn estébe forduló délután, benn függönyök, sorban, csészében tea. Tárgyak a falakon, polcokon, bútorok hátán, tárgyak a földön, a sarokban. És tárgyak között az ember: Hihi, Hegedűs István. „Rajzolóművész? Így írjam?” – kérdem. Mosolyog. „Á, nevezz egyszerűen karikaturistának”.
Illik-e egy fából készült ördöglakat egy Munkácsy-díjas grafikus kezébe? Illik, hiszen ott van. A háttérben fekete-aranyszín szekreter – spanyol templomok homlokzatát mintázza. Egyik fiókjában lakik ez az ördöglakat, tenyérnyi kis réz szaxofonnal, a fotó előtti időkből való nagyítóval és egy javakorbeli légnyomásmérővel békés társbérletben.
Rézágy a sarokban, mögötte – hercegi hagyatékból – festett bőrparaván. Pompás lovak, négyen, postakocsi elé fogva. Cirkalmas betűk: „Bristol Windsor Royal Mail”. Mennyezetig nyújtózó polc, bűvös kocka, porcelán babák, virgács, játék mackó, Daguerre-fényképezőgép, igazi ősdoboz, színes fésűk, gyertyatartó, ládikók, szelencék, és persze könyv, könyv… köztük öregnél is öregebb példányok.
Festményt csak egyet látni a lakásban.
– Képeket nem gyűjtök, azok bennem vannak – magyarázza a házigazda. – Befolyásolnának vagy fárasztanának. Ennek az egyetlennek – ismeretlen XVII. századi művész illuzionista fantasztikus barokk munkája –, szóval neki nem tudtam ellenállni.
– Tárgyas fiókok, metszetes könyvek, emlékmegőrző múltrezervátum. Lakásod, akár egy furcsa Noé bárkája…
– A formák embere vagyok és a régi korokhoz vonzódom. Egyirányú az idő, nagy kényszere a visszahozhatatlanság. Kapaszkodókat keresünk a világban. A tárgyak alkalmasak erre, részben a szépségük, részben az emberi tartalmuk okán. Sajnos, az esztétikum mintha távozóban lenne az életünkből. Engem roppant fájdalmasan érint, hogy elsivárosodnak, eltömegesednek az áruk, a tárgyak. Az emberi tartalom? Izgat és vonz. Ahogy például egy elkopott régi kulcsot nézek, melyet, mondjuk, úgy kétszáz éven át használtak, zárban forgott, több nemzedék, sok ember kezében, jó érzés mindezt fölidézni. És lám, most én is használója vagyok, vigyázok rá, hogy ne kopjon tovább… Állandó múltba utazás az életem. Ha valaki nosztalgiázott már az emlékezéshullám előtt, akkor az én voltam.
– Nem esett nehezemre. Már a gyerekkoromra is nagyon megváltozott Pest. Hol voltak már az igazi figurák, a piros sapkás hordárok, a hadirokkant cipőpucolók, a bőrkötényes kocsisok? Na, ők aztán tudtak káromkodni, ha eltörött a stráfkocsi tengelye, vagy ha nem sikerült kitérniük a villamos elől. Szóval semmivé lett az a világ, de ott maradtak és vonzottak az emlékei. Kissrácként olyan bérházban laktam a Báthory utcában, ahol a földszinten valaha lovak álltak. A lovak már sehol nem voltak, de ott láttam még a kerékvetőket a kapuk alatt.
– A tárgyakon túl milyen fogódzóink lehetnek még?
– Az élő emberek. Arcok, melyekbe nap mint nap kapaszkodhatunk, amelyek élhetővé teszik az életet. Kollégák, barátok.
– Sok barátod van?
– Nincs túl sok, viszont néha meglepetten tapasztalom, hogy akadnak ismeretlen szurkolóim. Az egyikkel például harminc év után találkozom újra, s meglepődöm, hogy odafigyel arra, amit csinálok. Aztán kapok egy levelet, vagy összeismerkedem valakivel, megemlíti az én dolgaimat, ez jó érzés…
– Ha már itt tartunk: hányadán állsz a nyilvánossággal? Miként vélekedsz a szereplési vágyról, szomjazod-e a sikert?
– Igen. Bizonyos fajta sikert, de ez sohasem hangos éljenzés. Eléggé szégyellős vagyok. Mindig is ódzkodtam a saját arcommal való szerepléstől. Több ízben rajzolhattam volna például a képernyőn, egyenesben, hívtak előadásokra, ám nem vállaltam az ezzel járó stresszt. Úgy érzem, mindenképpen meg kell nyilatkoznom valahogy, de ennek a mi műfajunkban évszázados szemérmes hagyományai vannak.
– Rajzolni mikor kezdtél?
– Az óvodában, ahová jártam, a falon német népmesékből, meg Grimm-mesékből nagy színes tipográfiákat láttam. Volt ott egy megtermett fekete tábla, kréta, és én azt mondtam: le tudom rajzolni, amit ezeken az ősposztereken látok. Aztán benépesítettem a táblát törpékkel és más mesefigurákkal. Az óvó néni, amikor mindezt meglátta, összecsődítette a népet, hogy nézzétek, mit csinált ez a pici gyerek! Később az elemi iskolában Tájfuncímmel két példányban, gazdagon illusztrált újságot készítettünk. A padsorokban köröztük… A Vörösmarty gimnáziumban pedig, 1945-ben, faliújságot rajzoltam. Minden bizonnyal az elsők között az egyiket az országban. Néhány tanárunkról kis viccekbe ágyazott szituációs portrékat. Persze, nem mindegyikük lelkendezett ezért…
– Honnan, milyen örökségből származtatod a tehetséged?
– Sejtelmem sincs. Senkit sem „gyanúsíthatok” meg ilyesmivel a családban. Második generációs városi vagyok, apám még parasztgyerek volt, s később került föl beszkártosnak a városba… Anyai nagyanyám szakácsnő… Szóval senkit sem tudok, hacsak egy népművész nem akadt valahol az ősök sorában. Mai biológiai tudásával azt mondhatná az ember, egyszer csak összeálltak a gének, innen-onnan meg amonnan, és végre a helyükön érzik magukat. Legalábbis remélem…
– Ezek a gének később a főiskolára „iratkoztak”…
– Igen. Semmi más, csak rajzoló akartam lenni. Különösen vonzott a plakát, a könyvillusztráció, a reklámgrafika. A Képzőművészeti Főiskolán Barcsay Jenőtől, Bencze Lászlótól, az alkalmazott grafikai szakon Konecsni Györgytől és másoktól tanultam.
– A karikatúrát nem említetted…
– Akkoriban ezt a műfajt még csak hobbiként műveltem. Hozzáteszem: ma is így lenne jó csinálni, amolyan fél amatőr módra. Valahol kevés az esztétikum a karikatúrában. Rendkívül kihegyezett és célratörő, de gyors rajzolás. És igen, szép lehet egy-egy odavetett gyors skicc is, ám időnként az ember szívesen elmélyülne magában a rajzban. Ezért kedves nekem a könyvillusztrálás, s ezért volt jó a plakát vagy a reklámgrafika.
– Mikor jegyezted el magad a Ludas Matyival?
– Rövidnadrágos gimnazistaként, 1949-ben. Akkor még a Honvéd utcában volt a szerkesztőség, s megismerkedtem Kajánnal, Kassowitzcal… Ő beszélt először úgy velem, hogy leültünk, s két órán át másról sem esett szó, csak a karikatúráról. Állásba 1957 elején kerültem a Ludashoz, s más bejegyzés azóta sincs a munkakönyvemben. A hatvanas évek vége felé aztán lassacskán kihátráltam az alkalmazott grafikából.
– Maradt tehát jószerével a karikatúra…
– Azért ez nem kevés! Különösen nem volt az a „mesés hatvanas években”, amikor a műfaj olyan szinten kezdett fontossá lenni, hogy egyszeriben odafigyeltek rá. Nem beszélve arról, hogy fiatal voltam és próbáltam új hangot megütni… A tömegtermelés? Kemény dolog! Azt hiszem, Kaján mondta egyszer: az ember lead egy nagyon jó rajzot, olyat, amely tényleg nyomot hagy abban, aki látja, s akkor a szerkesztő azt kéri: még hármat hozzál, mert üresek az oldalak… Hát így… Igaz, nekem ez segített is abban, hogy annak idején nem adtam meg magam a súlyos betegségnek és a vele járó depressziónak. A reumaorvosok azt mondták: nézze, ülni és rajzolni lehet. És Renoirral példálóztak. Ő kilencven éves korában is festett, úgy, hogy a göcsörtös ujjai közé fáslizta az ecsetet. És végeredményben igaz, az ember nem a kezével rajzol, hanem a fejével.
– Mi a karikatúra funkciója?
– Nem kizárólagosan a nevettetés, úgy érzem. Jó, ha néha meghökkent, elgondolkoztat, egy asszociációs csomópontra tapint. Lehet humoros az is, ami nem nevettető, mondjuk így: spiritusz legyen benne!
– Ilyenek a Hihi-karikatúrák?
– Nem ezért mondtam. Az kétségtelen, engem meg kell tanulni. Hosszú ideig figyelni, hogy miket rajzolok. Ezt persze ne úgy értsd, mintha valamiféle öntörvényű, absztrakt alkotó lennék. Egy csudát! Egyszerűen az én világomat kicsit szokni kell.
– Lehetőségek és korlátok a műfaj előtt?
– Kétségtelenül hiányzik belőle a hősiesség, a pátosz. Más érzések fogják el az embert, a Sixtusi kápolna freskói, és mások egy kis egyhasábos karikatúra láttán. Ám beborítaná az Oktogont, ha én összeragasztanám azt a rajzmennyiséget, amely több százezer példányban megjelenik. Képzeld csak el, hétről hétre Oktogon-méretű freskót csinálunk! És így szétdarabolva, apránként sokkal több fejben ott van ez, mintha a Műcsarnokba beesne valaki vasárnap, és megnézné ott a Nagy Művet. A karikatúrával fontossá tehetünk lényegtelen, vagy látszólag nem fontos, ám valójában fontos dolgokat.
– A korlátokról mintha nem szívesen szólnál. Netán nincsenek?
– Akadnak. Így például egy tudati háttérhez, a már meglévő, ismert dolgokhoz kötött a karikatúra világa. A nagy művészet ezzel nem törődik, megelőzheti a korát, nyugodt szívvel
– A karikaturista etikája?
– Nehéz megfogalmazni. Ez a műfaj nem sok tapintatot bír el. Ha az ember olyan jelenséget észlel, amely rajz után kiált, azt meg kell csinálni.
– Kell?
– Kell! Az első düh jogán szépen tapossunk csak a tyúkszemekre! Másfelől viszont vigyázni kell arra, hogy csak azon és csak úgy szabad fölháborodni, amin és ahogy azt egy átlagpolgár teszi. Egyébként a gátlások ott vannak az emberben. Állandóan mérlegel: ebből vagy abból kinek lesz baja…
– Önveszélyes műfaj a karikatúra? Hozott már bajt a fejedre
– Visszavágásra gondolsz? Nem, kifejezetten még nem. Az viszont időről időre visszatérő konfliktusos helyzet, hogy valamit szeretne megcsinálni az ember, ám azt különféle okokból visszautasítják.
– Munkamódszered?
– Nálam a karikatúrakészítés nem teljesen tudatos foglalkozás. Szeretek leásni a saját tudatalattimba. A nap szinte minden órájában valósággal habzsolom az információkat, s egyszer csak beindul bennem – ez kedvenc kifejezésem – a rajzi pokolgép, hallatlanul sok téma, sok változata születik meg ilyenkor. A válogatás egy későbbi munkafázis.
– Melyik az igazán jó rajz?
– Az, amelyre valaki, mondjuk úgy tíz év múlva is emlékszik, mert beleült valami üres agysejtbe.
– Miféle szerzet a karikaturista?
– Csak mint a többi. Ember.
