Közeleg a nyár, nem sieti el, de azért egyre közelebb jár. Hogy, hogy nem, az egyik, pontosabban a 65 évvel ezelőtti nyár jut eszembe. Egy történet, ami megtörtént, 1958-ban. És egy másik történet, ami nem történt meg ugyanakkor. Azóta sem. Első kötetemben (Reményfutam – 2004) már megírtam, föllapozom, belejavítok most itt-ott, hozzáteszek, elveszek belőle, kommentálok ezt-azt mai eszemmel, látok és láttatok dolgokat mai szememmel, de alapvetően változatlanul idézem ide, a blogban. Íme.
– A Kati! Az igen! Őt látnátok! – áradozott Edit, a MEO üdvöskéje (mai szóval: prémium minőség a minőségellenőrzési osztályon). Tátott szájjal hallgattuk mi hárman, tizenhét éves kamaszok. Szolnokról jöttünk Budapestre, nyári termelési gyakorlatunkat töltöttük a Fehérvári úti nagy gyárban. Hasznos volt, javunkra vált, máig ez a véleményem. És itt Editre gondolok elsősorban. Tőle tanultunk ugyanis a harminc nap alatt a legtöbbet. Fájdalmunkra, kizárólag elméletben. Edit ugyanis maga volt a tökély. Arca szép, alakja hibátlan, és egy percig sem hagyott kétséget afelől, hogy szerelmi téren is meglehetősen túlképzett. (A kor akkori színvonalán, természetesen.) Edittel a férfi-nő kapcsolat minden részletéről lehetett beszélgetni, ez jobbára abból állt, hogy ő beszélt, mi pedig, mint már említettem: tátott száj…
Ezúttal például éppen a női zuhanyozóban tapasztaltakról értekezett. Hogy a Kati kenterbe veri Évát, látja őket nap mint nap, hát persze, hogy meztelenül, nem is ruhában! Kati karcsú, kecses, akár egy gazella, Éván viszont, főleg derék tájt, már van némi fölösleg. És hát akadnak még más testtájak is, amelyek ugyancsak nem említhetők egy napon.
Tudnivaló, hogy nem csak mi hárman gyakorlatoztunk a Fehérvári úti üzemben. Velünk volt a zuhanyhíradó említett két főszereplője: Kati és Éva is. Vezetéknevüket e helyt nem említem, még csak ki sem szivárogtatom, ja kérem, ma már a személyiségi jogok… A két lány egyébként az utánunk következő évfolyamra járt, mi III.A-sok voltunk, ők meg a II.C fényét emelték, de nagyon. Különösen Éva. Igen szép pofija volt, mindig ápolt barna frizurája, és jobbnál-jobb cuccokban villogott, lehetett hallani, hogy rendszeresen külföldi csomagokat kapnak. (Hol voltak még akkor rutibutikok…) Éva lett tehát a Suliszépe (ma lájközönt kapna, nem kérdés). A kétblúzos, egykardigános Kati egy környékbeli faluból jött, onnét hozta a mosolyát. Istenem, micsoda mosolyt!
Ott voltak tehát velünk, a termelési gyakorlaton, mindketten. És Edit, a MEO hobbiszexológusa feszt róluk értekezett. Valóságshow volt ez a javából! Nagy Testvér – kicsiben. Hisz képzeletben ott járhattunk mi hárman, kamaszfiúk a női zuhanyozóban, szinte láttuk a két lányt, Katit, aki minden téren (ma úgy mondanánk, valamennyi paraméterében) verte Évát, mert rajta, ugyebár, már mutatkoztak azok a bizonyos figyelmeztető jelek. És minden nap ment ez a gyári Big Brother, ráadásul Edit szakavatott, pazar tálalásában.
Editünk egyébként huszonöt éves lehetett, nem is titkoltan nagy tapasztalattal. Ki tudja, tán már túl is volt egy házasságon, vagy éppen benne, a kellős közepében. Tény, hogy minden kényes kérdésünkre készséggel válaszolt, mondandóját saját életéből vett példákkal illusztrálta. Valóságos professzor volt a Szerelem Tanszéken. Csoda-e hát, hogy egy idő után – Éva, Kati, utólag is elnézést! – kizárólag rá voltunk kíváncsiak. Hogy vajon milyen lehet ő ama bizonyos zuhanyrózsa alatt.
Így érkezett el a gyakorlat utolsó hete. Hétfő délután minden bátorságomat összeszedve randevút kértem Edittől. Lemeózott tetőtől-talpig – szakterülete! –, szemmel láthatólag mérlegelt. Egyfelől nyilván bekalkulálta vonzó pattanásaim valahány báját, másfelől tapasztalataim nyilvánvalóan teljes hiányát. Meglepett hát, amikor némi hatásszünet után igent mondott. Szombaton délután kellett várnom rá a Körtéren.
Vártam is. Órákig. Hosszan. Hiába. Ez volt számomra a termelési gyakorlat és az akkori régi nyár legnagyobb tanulsága. Meg az, hogy többnyire a zuhany alatt jön el az igazság pillanata.
Kati, Éva, remélem, mindketten jól vagytok, egészségben! Edit, drága, magának pedig ezúton üzenem: nem haragszom, de már nem várok tovább. Egyetlen percet sem.