Balázs, ma lennél nyolcvanöt éves (mondanád: „Tudom”). Pontosan öt éve (akkor még a Nők Lapjában) írtam hosszabban rólad (mondanád: „Olvastam”), életedről, ragyogó pályádról. Arról, hogy Gyöngyösön jöttél világra, középiskolába szülővárosodban jártál, majd Budapesten a Műegyetemen villamosmérnökként diplomáztál. Hogy hallgatóként a Jövő Mérnöke című egyetemi lapban nevettettek meg a rajzaid. Miért is gondolhattam volna akkor, hogy évek múlva majd kollégák leszünk, lehetünk a Ludas Matyi szerkesztőségében? Mert hogy végül a mérnökség helyett mindketten más élethivatást választottunk.
Magadat képezve jutottál föl a csúcsra. Kiváló humorérzékű, lényeglátású, mesteri rajztudású művészként (nem utolsó sorban a női idomok merész láttatójaként) hamar országos ismertséget szereztél. Majd világhírnevet: hazai és külföldi kiállítások, humorfesztiválok résztvevője voltál, 1979-ben a montréáli karikatúrakilállítás nagydíjasa, 1986-ban pedig a tokiói Ecellence díjazottja. (Mondanád: „Elég a fényezésből, Andriska.”)
Időközben pedig a Ludas rajzolóinak szószólójává, amolyan egyszemélyes szakszervezetté is váltál. Igazi jó barátként, ha társaidnak (Várnai Gyurinak, Hegedűs Pistának, Brenner Gyurinak, Sajdik Ferinek, Lehókának és a többi rajzolózseninek) bármi gondja-baja kérése, javaslata volt, te képviselted őket. Az utódlapoknak is oszlopa voltál, az Új Ludas Kft. ügyvezető igazgatója (e poszton is helyt álltál), az Úritök főszerkesztője, a Pesti Vicc szerkesztője. 1994-ben Munkácsy-díjjal tüntettek ki.
Barátom voltál, szerkesztőtársam, éveken át. Hiányzol. Mondanád: „Te is nekem”. És vigasztalnál: „Találkozunk.”
