Könyvhét, végre újra könyvhét! A tavalyit megtorpedózta a világjárvány. Most ragyogó időben rengetegen jöttek, érdeklődő, vásárló, dedikálást kérő. Író és olvasó. Magam is sok alkalommal voltam részese könyvheteknek, mindkét minőségemben. Hogy szerzőként valóban minőséget jelentettem-e? Szeretném hinni.
A dedikálás egyébként izgalmas dolog. Íróoldalról mindenképpen. Egyik korábbi kötetemben (A dédi térdkalácsa) épp erről elmélkedtem.
A dedikált könyv különös valami. Igazából csak néhány szóval ír belé többet a szerző (azt is jobbára golyóstollal és reszkető kézzel), mégis sokkal értékesebb, mint az ilyen szempontból érintetlen testvére. Mert benne van az író keze nyoma, esetleg még a mosolya is, egy találkozás emléke. A bejegyzés szövege olykor szellemes, olykor kedves, olykor formális, olykor olvashatatlan. A szépíró ugyanis nem azért szépíró, mert szépen ír, gyöngybetűkkel, egy csudát.
Mely könyveket dedikálnak, s melyeket nem? A posztumusz kötetek ugye szóba se jöhetnek, ezek – függetlenül az olvasói érdeklődéstől és a kritikusi fanyalgástól – eleve kiesnek. Nyugodtan állíthatjuk viszont, hogy az élő szerzők szinte mindegyike szívesen dedikál vagy dedikálna, ha módjában állna. A Nagy Neveknek általában nincs is gondja ezzel. A kevésbé ismertek már nincsenek könnyű helyzetben. Eleve azért, mert kevésbé ismertek, másrészt, ha nem jutnak lehetőséghez, azok is maradnak, bizony. És léteznek még a teljességgel ismeretlen szerzők, akiknek a „nonémség” életfogytig tartó sorsfeladat. Nekik aztán alig van reményük a dedikálásra, hacsak a családnak vagy az egyszemélyes olvasótábornak címzett bejegyzéseket nem tekintjük annak.
Dedikálásgyanús művek? A jelen idejű botránykönyvek, vagy botrányos memoárok amolyan „semmi sem úgy volt” típusúk, és könnyeket bőségesen fakasztó, szíveket alaposan fájdító, ám mindenképpen boldog véget érő, úgymond szerelmes történetek.
Legtöbben a céltudatos bejegyzésgyűjtők vannak. Akadnak aztán spontán dedikáltatók is. A „csak erre jártam” típusúak, akiknek valamiért útjukba esett a könyvheti sátorváros. Látják a dedikálásokat, és kedvet kapnak. Ízlésük meglehetősen esetleges, sokszor a sorok hossza dönti el, hogy melyikbe állnak be (amely szerzőnél nincs ilyen, szóba sem jöhet). Szóval beállnak egy legföljebb öt-tízperces sorba, majd a váratlan zsákmánnyal elégedetten indulnak eredeti úticéljuk felé.
Hát így. De ne legyünk igazságtalanok. Vannak természetesen az irodalomnak is, a szerzőnek is igaz rajongói, nekik másfajta örömöt szerez egy-egy ilyen bejegyzés a Mestertől, nem beszélve arról a már régen áhított helyzettől, hogy az Ő aurájába, de legalábbis annak közelségébe kerülhettek. Ők nagy becsben tartják a dedikált köteteket életük végéig (író lehet halhatatlan, olvasó mindig halandó!), ám az azt követő időkre és történésekre már kockázatos volna prognózist adni. Ne is feszegessük, ez is, az is előfordulhat, a (dedikált) könyveknek is megvan a maguk sorsa.
Dedikálósors. Ül szegény sikersóvár író, valamely félreeső helyen, egy műanyag asztalka mellett, két toll is van előtte (hátha az egyik kifogyna), s várja az érdeklődőket. Az odarendelt rokonság (a közeli is) rég eltávozott, egy idő után érzi-tudja már, hogy a táskájában magával hozott, remélt ínhüvelygyulladást kúrálni képes csodakenőcsöt ma már, ehelyütt nem fogja bevetni. Szomorú kicsinykét, de idővel fölvidámodik, elvégre minden, ami vele történik, hasznosítható írói tapasztalat, nem kétséges, legközelebbi regénye a magányról szól majd.
A dédi térdkalácsa, 2010
2007, Könyvhét – Na most melyikünk került a másik aurájába? 
2010, Könyvhét – Épp A dédi térdkalácsa című művemet dedikálom
2020, Könyvbemutató a járvány küszöbén – Maszkban is olvasó az olvasó…