Bátraké a szerencse?

Hatalmas ívű pálya az övé. Ormándy Jenőre gondolok ma, a magyar származású amerikai hegedűművészre, karmesterre. aki Budapesten jött világra, épp 125 éve, 1899. november. 18-án.

Csodagyerekként indult. Ötéves volt és már Hubay-növendék a Zeneakadémiánkon. Nála is végzett, 14 évesen. Három év múlva már kinevezett professzor volt, emellett rendszeresen játszott Európa nagyvárosainak koncertjein. 1917-ben Berlinben, 1921-ben New Yorkban lett koncertmester. Amerikát választotta új hazájának.

1924-ben indult karmesteri karrierje. Először az eladdig nem különösebben tündöklő Minneapolisi Szimfonikusokhoz szerződött, s lássunk csodát: néhány év alatt az amerikai zenekarok élvonalába repítette az együttest. 1936-ban Leopold Stokowski Philadelphiába hívta, az ottani zenekar karmesterének. Később ő lett a főzeneigazgató, hogy aztán az is maradjon, 42 éven át. 1948-ban ő dirigálta az első televíziós hangversenyt. Az idők során vendégkarmesterként a világ szinte minden jelentős városában fellépett. Bartók és Kodály műveit rendszeresen műsorára tűzte. Szakértők írják: „Ő teremtette meg az erőteljes hangszíneken és a tökéletes vonósjátékon alapuló modern zenekari hangzásideált.”

Tévednénk, ha azt gondolnánk, sosem járt az élet árnyékos oldalán. Nem. Járt ő lent is, fent is. Amerikában sem minden fenékig tejfel. Az akkor már ismert hegedűművész, ifjú Ormándy is nagyot hullámvasutazott, miután 1921-ben egy turné ígéretével New Yorkba érkezett. Derék impresszáriója cserbenhagyta – öt centtel a zsebében. Mentőövet egy nagy mozi zenekarának magyar karmestere dobott neki: helyet kapott némafilmeket kísérő együttesében. Nehéz idők jöttek. A nagy kiugrás: 1931. Toscanini egy turnéján megbetegedett, és helyére egyedül Ormándy mert beugrani, mások féltek az összehasonlítástól. Sikert aratott, olyannyira, hogy máris másodkarnagy lett a nagy dirigens oldalán.

Bátraké a szerencse? Leginkább. Különösen, ha van némi tehetségük.