Béz kapitány – negyven – Ötödik negyed

Nemrég született, három kiló hatvannal. Most meg negyvenéves. Lélegzetnyi idő. Nem több. Ennyi volt ez a negyven év. Tegnap még fürdettem. Ma meg skype-on beszélünk este.

Akartuk őt, nem mertük sokáig. Ezt is, azt is mondtak az orvosok. Hogy nosza, vágjunk bele. Hogy aggályos. Hogy nem lehet semmi baj. Hogy jobb a békesség: terhesség, szülés, ki tudja, mi történhet. Évek, évek, már-már lemondtunk róla. Aztán mégis. Jött. Alaposan megváratott. Vagy mi várattuk őt? Így, utólag, ezt gondolhatja.

„Ilyen fiam van!” – mutatta az édesanyja a kórházban a rokonoknak, a két kezét, magasra emelve, ökölbe szorítva.

Igen, én fürdettem, nap mint nap. Kis kád, sárga. Babasampon, műanyag kacsa. Néztem könyökömmel, milyen meleg a víz, kezem a tarkója alatt, feje a víz fölött. Élvezte. Élveztem.

Ma reggel levél is jött tőle. Beszámolt: milyen a járványhelyzet, ott, Barcelonában.

Fürdetni? Azt igen, nagy kedvvel. Pelenkázni? Szinte soha. Egyszer aztán valamiért – nem volt mese – mégis nekem kellett. Figyelt, kíváncsian. Ott voltunk, szemtől szembe. Férfi a férfival. Ült a pelenkázón, álltam előtte. Nézett, érdeklődve: „Apa”. „Fintorog”. „Vörös a feje”.

Törlőkendő. Nedves. Száraz. Popsikenőcs. Textilpelenka. Összehajtottam, ahogy mutatták.

Ahogy sikerült.

Nem sikerült.

Mulattattam. Nem lépett közbe. Adott még egy esélyt. Másikat. Harmadikat. Aztán egyszer csak megszólalt (nagyon korán beszélt): „Le szoktam fekszeni”.

Hát persze! Szólhatott, segíthetett volna hamarabb is.

Mézet kért sokszor, szerette. „Béz” – így mondta. Ezért neveztem őt Béz kapitánynak egyik akkori írásomban: „A kapitány 20-as cipőt hord… térdein sebhelyek állandó tárlata, úgy nyargalászik naphosszat a parkban. És játszik. A más játékával. És üti. A más gyerekét… Bámul az égre: helikopter. Figyel a földre: hangya. Hasra esvén, zokszót alig ejt. Igen, a kapitány másfél éves, és kemény fából faragták…”.

Évek múlva: utószezon, szelíd, szép szeptember Agárdon. Félelem nélkül ült előttem a kerékpár gyerekülésén. Vonatoztunk: „Csi-ha-ha! Csi-ha-ha! Megáll a vonat az állomáson, leszállnak a nénik, a bácsik a kisgyerekek! Felszállnak a nénik, a bácsik a kisgyerekek! Indul a vonat az állomásról! Csi-ha-ha! Csi-ha-ha!” – tízszer, százszor, ezerszer.

És csodáltuk daru bácsit a kelenföldi építkezésen: erős, kitartó, szorgalmas, sürög-forog, emel, lerak. Béz kapitány óvodás lett, már az első nap némi repetáért vizitált a konyhában. Majd költözött velünk, „Szervusztok, fák, szervusztok, bokrok” – így búcsúzott a lakótelepi parktól. Később már iskola, nagy ívű üzleti tervek: fagylaltozót nyitna a társasház kertjében.

Betegség, klinika, kontroll, kontroll után. Széplak, nyaralás, vírus, ügyelet, injekció. Mátrafüred, kisvonat, Bene patak, „Nézd, a házak egészen a víz mellé térdelnek”, halászlé – „Imádom!” – a vendéglőben. Rovinj, tenger, óváros, Katarina-sziget. Prága: órákig bámészkodna a Károly-hídon, szájat tát az Aranyművesek utcájában, rohammal beveszi Karlstein várát. Bécs: piros villamossal a Práterbe, Schönbrunn, állatkert, …kétszázhárom…kétszáznégy…kétszázöt, számolja fáradhatatlanul az Audikat. Bözsi cica érkezése, gólok, remekbe szabottak, gipsz a ballábára, esztendőre a jobb lábára, matekverseny, sikerélmény. Temetés, együtt, keze a kezemben. Gimnázium, négy villámléptű év, ballagás, érettségi, kórház, kezelés, megváltás: műtét. Egyetem, kvantummechanika, bioinformatika – hol van már a nagy terv, a perpetuum mobile! –, államvizsga. Esküvő. Oxford, doktorál.

Nincs már velünk évek óta. Él, távol, szerelmével, szerelemben.

Hiányzik. Hiába hív gyakran. Tanuljuk, szokjuk még a hiányát. „Tudod, nálatok” – ezt mondta nemrég valamire a telefonban. „Tudod, nálatok”. A „nálunk” neki már máshol van.

Ma negyvenéves. Nemrég született, három kiló hatvannal.