Ma elbúcsúztunk egy embertől. Kivételes embertől. Szerettei, barátai. Magam is. Hideg, ködös volt a reggel, de még a délelőtt is, elaludhatott a Nap. Fáztunk mindannyian. Fázhattak az erdő fái. Az Emlékerdő fái, ott, Tata városa közelében, valahányan.
Búcsú egy embertől, aki maga volt a mediterrán derű? E nyirkos szürkeségben? Ez valami tévedés lehet.
Nem, mégsem az. Ott állunk félkörben egy urna és egy fotó velünk szemben. Egy emberi hang. Versből idéz, utána adatok: a 78 év előtti születés ideje, helye, iskolás évek, tanulmányok, családalapítás, gyerekek, unoka. Munkahelyek, pályaváltás, cégalapítás. Élet, napjainkig. Ezután egyik barát gondolatai-sorai, de nem az ő szájából, mert, noha jelen van, képtelen volna megszólalni.
Én vagyok az.
Majd elfogynak a szavak, el a zene, indulunk az urnát követve, emelkedőn, kevéskét beljebb az erdőbe, a kiválasztott tölgyig, ez az utolsó út.
Búcsú, koszorúk, virágok. És végszóra, e percben, megérkezik a Nap.
Említett gondolataim:
Megelőztél, Ildikó. Gyors voltál, mint mindig. Gyors gondolkodásban. Döntésben. Cselekvésben. Tervekben és tettekben. Kíváncsi voltál, nyitott sok mindenre, sok mindenkire. Kreatív, talpraesett…
Üzletasszony éned nagyszerűen megfért a pszichológus éneddel. Nemhiába mondják, pszichológia is kell az üzletkötéshez. És persze diplomácia. Mosoly, nem művi, őszinte. A kártyák kiterítése, ésszerű határig. A saját szempontok megértetése, az tárgyalófél szempontjainak megértése.
Szimpátia, empátia.
Értelem, érzelem.
Nem voltál híjával egyiknek sem.
Munkádban sem, magánéletedben sem. Hagyjuk is az üzletet, mondanám legszívesebben. De mondhatom-e vajon? Hiszen a munkád szerves része volt az életednek.
Barátok voltunk, a szó legigazibb értelmében. Segítettél, amiben csak tudtál. Gondolkodni is, eligazodni a világ dolgaiban. Példát mutattál, nem kioktatóan, hanem azzal, ahogy léteztél az életben. Hogyan is? Szavahihetően, kiszámíthatóan, következetesen. Tartással, optimistán, nyakas, szívós kitartással. Aktívan, cselekvően. Szolidárisan. Példát adtál szülőségből is. Ahogyan a lányaidat, Julit és Lillát szeretted. Okosan, nem találok jobb szót ennél.
Ami engem illet? Nos, csak remélni merem, ha nem is a Te szinteden, méltó lehettem a barátságodra
Emlékfoszlányok.
Látlak, amint vevőként tárgyalsz Pesten egy Astoria közeli lakberendezési üzletben. Sötétítőfüggönyt vennél. Határozott elképzelésed van. A függönyök, szépek, sokfélék, egyikük kis híján olyan, amilyet szeretnél. Nüánsznyi eltéréssel. Eléred, hogy összekössenek az alkotó iparművésszel. Az eredmény: elkészít majd egyet, kedvedre.
Látlak, az Akadémia könyvtárának, olvasótermében. Könyvhalom az asztalon, előtted. A doktoridra készülsz.
Látlak, a hároméves Lillával a metró mozgólépcsőjén. Haladtok fölfelé, én az ellenkező irányban. Épp hogy csak köszönhetünk egymásnak.
Látlak, sok évvel később Budán egy vasárnap délelőttön, a híres termelői biopiacon. Juli lányoddal vásároltok, időt nem sajnálva.
Látlak Olaszországban, Brescia szép városában, amint éppen kötőgépeket vásárolsz a cégednek. Számolsz, mérlegelsz, tárgyalsz tökéletes olaszsággal, szokásod szerint.
Látlak, amikor Bill Gates első, magyarra fordított könyvét lapozgatod értő figyelemmel: „Üzlet a gondolat sebességével”. Gondolat és sebesség, sajátod mindkettő.
Látlak később, amint álmot és házat építesz Nagykovácsiban.
Látlak, amikor sok év múltán újabb házat építesz Makkosmárián, ahol sok évet élhetsz majd, így reméled…
Látlak. Most is, amikor korábbi valóságodban már nem láthatlak. Mert megelőztél. Mert megint csak gyors voltál. Mondd, miért?
Szeretném hinni, Ildikó, találkozunk még. Hiszem, hogy találkozunk.
