Napról napra olvasok újabb és újabb technikai csodákról, szüntelen ámuldozom (olykor megriadok), mennyi a változás és mekkora a fejlődés. Csak győzzem követni.
Nem győzöm.
Itt van mindjárt ez a ma megismert új japán humanoid robot, amely szakasztott olyan, akár egy valóságos gyerek, érez is, vérez is, ha indokolt. Közelebbről: rugdos és ordít a fájdalomtól, ha úgy alakul, akár egy valóságos gyerek a fogorvosi székben. Olyannyira élethű, hogy még az arcszíne is képes megváltozni a fájdalomtól.
Olvasom, Szegényke a fogorvosok továbbképzését segíti, ugyanis, ha ideges lesz, szívverése felgyorsul, teste folyamatosan mozog, ehhez még a fejét is ide-oda mozgatja. Fogorvos legyen a talpán, aki mindezt, lehetőleg higgadtan, le tudja követni, különböző fogásokkal-praktikákkal-pszichológiával úrrá tud lenni a helyzeten, az okkal felzaklatott hús-vér gyerkőcöt meg tudja majd nyugtatni. (Meglehet, a holnap már a fordított helyzetet is produkálja, azt ugyanis, hogy egy túlmozgásos humanoid robotfogorvos készíti föl a srácokat, miként viselkedjenek majd a valódi vészhelyzetben.)
Kicsinykét elszomorodom, amiért az én gyerekoromban híre-hamva nem volt még ilyen kedves robotfogorvos néniknek-bácsiknak, akik az élet bizonyos nehéz pillanataira felkészítettek volna. Örök optimista nyugdíjasként viszont nagyon bízom abban, hogy a mindentudó robotika így vagy úgy, de mindenképpen segítségemre siet majd ebben.