Egy felfedezés, és nyomában egy korszakos orvosi beavatkozás, éppen száz éve.
Kellettek hozzá kutatók, orvosok – és bizony kutyák is.
Kellett továbbá egy laboratórium, az se volt baj, hogy kezdetben kicsi.
Kellett hozzá – mint annyiszor – véletlen, szerencse, megszállottság és munka, munka, munka.
Kellett még hozzá egy nagyvonalú gesztus, hogy a felfedezés közkinccsé váljék, s mielőbb használhassák az egész világon.
Tudós koponyák
Paul Langerhans német patológus, fiziológus és biológus, aki már 1869-ben pontosan leírt egy bizonyos kritikus területet a hasnyálmirigyben. (Utóbb róla Langerhans-szigeteknek nevezték el.)
Josef von Mering és Oskar Minkowski német kutatók, akik 1889-ben kutyákkal végzett kísérleteikben bizonyították, hogy a hasnyálmirigy eltávolítása után a vércukorszint megemelkedésével diabetikus kórkép alakul ki.
John James MacLeod skót fiziológus és biokémikus, az első világháborút követően Kanadában a Torontói Egyetem fiziológia professzora, aki az említett szerény labort, később pedig már teljes laboratóriumát az inzulininjekció kifejlesztéséhez vezető kutatások rendelkezésére bocsátotta, segített megtervezni a kísérleteket és tanácsaival is hozzájárult a sikerhez.
Frederick Grant Banting, fiatal kanadai orvos, mellette munkatársai a demonstrátor Charles Best és Clark Noble. Később csatlakozott hozzájuk Bert Collip biokémikus. Minkowski és von Mering kutatásai nyomán ők is kutyák hasnyálmirigyét távolították el. A műtéttel inzulinhiányt idéztek elő bennük, ami vércukorszintjük megemelkedését hozta. Ezután hasnyálmirigyből előállított kivonattal injekciózták be az állatokat, és azt találták, hogy vércukorszintjük hirtelen lecsökkent. Ez igazolta, hogy a hasnyálmirigyben valóban van egy vegyület (az inzulin), ami a véráramba jutva valóban képes a vércukorszint csökkentésére.
Az első ember, aki inzulininjekciót kapott egy 14 éves, 29 kilóra fogyott, diabéteszes kómában fekvő cukorbeteg fiú, Leonard Thompson volt, akinek már csak órái lehettek hátra. Az inzulinnak hála életben maradt, s később, az inzulininjekciók megtartása mellett, visszatérhetett a normális életvitelhez.
E történelmi életmentésre ma száz éve, 1922. január11-én, a Torontói Központi Kórházban került sor.
Banting és MacLeod 1923-ban közösen orvosi Nobel-díjat kaptak az inzulin felfedezéséért.
Gesztusok
A kisebbek: Banting a Nobel-díjával járó összeg felét megosztotta Besttel. Macleod pedig Collippel.
A nagyobb: az inzulin szabadalmát jelképes egy dollárért adták el a Torontói Egyetemnek. így az inzulinhoz mindenki hamarosan hozzáférhetett.
Játszmák
MacLeod igazából nem volt lelkes,1920-ban, Bantling jelentkezésekor. Nem igazán hitt a fiatal kutató elképzelésében. Ezért csak egy kis labort bocsátott rendelkezésére, ám segítőket adott mellé, a munkájukhoz biztosította a szükséges berendezést és a kísérleti állatokat. Ennek ellenére viszonyukat szinte végig a feszültség, a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte. Bantling például attól tartott, hogy MacLeod magának akarja learatni a babérokat. Később fontolgatta, hogy a Nobel-díjat nem fogadja el, mert szerinte vele együtt Bestnek kellett volna megkapnia. (Ötven évvel később a Nobel-díj Bizottság hivatalosan is elismerte: Charles Bestnek is meg kellett volna kapnia a díjat.)
Ténykérdés: Bantling soha többé nem állt szóba MacLeoddal.
Véletlenek
Több szerencsés és egy tragikus. A kulcsfigura kétségtelenül Bantling volt. Először papnak készült, de egy év után beiratkozott az orvosi fakultásra. Az első világháborúban hősiesen helytállt. Később, a békében sebész akart lenni, ám ebben kudarcot vallott. Akvarellek festésével is foglalkozott, majd részmunkaidős tanársegédként tanított egyetemen. Egyik előadására készült éppen, amikor megfogant benne az ötlet, amely aztán kutatásai gyümölcseként az inzulin felfedezéséhez vezetett.
Mi lett volna, ha végül a papi hivatást választja? Mi lett volna, ha a festészettel jegyzi el magát? Mi lett volna, ha valóra válthatja sebészálmait? Az inzulint mások, máshol és máskor, de biztosan fölfedezik. Így viszont harmincévesen ő lett Nobel-díjas.
A Sors aztán úgy döntött, hogy csupán ötvenéves koráig éljen. 1941-ben, miután önként jelentkezett háborús szolgálatra, a kanadai hadsereg összekötő tisztjeként Új-Foundland fölött repülőszerencsétlenségben lelte halálát.
