Csókok, egykoron

Ma hozta a postás a Meglepetés magazin szerkesztőségéből a lap szeptemberi számait, köztük a 12-én, fenti címmel megjelent írásomat is. Íme.

Utaztam régebben, meglehetősen sokat. Kalandoztam. Mostanság már inkább csak álmaimban teszem, és szinte mindenkor a múltban. Igaz, szabadon, a legteljesebb mértékben. Nemrég például a csodás Mauritiuson jártam. (Jó volt.) Nem akármikor, 1840-ben, pontosan május 6-án érkeztem. Aznap, amikor ott kiadták a világ első, penny black-nek becézett bélyegét, Viktória brit királynő fiatalkori képével. A postabélyegek azután villámgyorsan meghódították a világot (szerelmeslevelek…), divatba jött a gyűjtésük, a bélyeggyűjtemények szerelmi csalétekül is szolgáltak. Ma már hímzett, illatos, sőt személyes bélyegek is ragaszthatók a borítékra akár saját portréfotóval, nem kell ehhez királynak lennünk. (Király! – mondhatják erre a mostani fiatalok, akik már nemigen kíváncsiak bélyegekre, gyűjteményekre, a pásztorötpercek nélkülük, akár sms-ben is összehozhatók, „Megdumáltál” jeligére.)

Beleszeretvén a szigetlátogatásba, másnap, könyvespolcom jóvoltából, Daniel Defoe Robinsonjánál kötöttem ki, pontosabban azon a szigeten, ahol 1709 februárjában hősünket fedélzetére vette az a hajó, hogy hazaszállítsa őt Angliába. Olvastam még róla ezt-azt. Nem kellett volna. Megtudtam ugyanis, hogy semmi sem úgy volt, ahogy az író híres regényében papírra vetette. Robinson Crousoe-nak valójában Alexander Selkir volt a becsületes(?) neve. Nem hajótöröttként került a szigetre, hanem mint fellázadt tengerészt, egyszerűen kitessékelték a partra. Ráadásul a sziget sem a Karib-tengeren található, hanem a Csendes-óceánban. Innentől nem folytattam. A végén még majd az is kiderül, hogy a derék Péntek nem is létezett, vagy ha mégis, Csütörtöknek, esetleg Szombatnak, (jobb esetben Szabadszombatnak) hívták.

Aztán könnyelműen mégis elcsábultam, olvass, olvass, biztattam magam, az nem lehet, hogy mindenkor illúziókat veszíts! Hogy valamiről ismét kiderül, éppen más valami, hogy valaki más valaki, a helyszín sem az a helyszín, és másképp történt, nem ott, nem akkor, nem amiatt, nem egyszer, hanem többször, az író nem azt írta, ráadásul nem is ő írta, nem király, hanem császár, nem párnák közt, hanem párbajban, nem arzén, hanem tőr. Vagyis mindent másképp tudtam.

Nos tehát, teli reménnyel, újra kalandozni kezdtem a betűk világában. Emlékszem, hétfői nap volt, március 20-át mutatott a naptár. Azt olvastam: épp 195 éve, 1828. március 20-án született Henrik Ibsen, a világszerte ünnepelt norvég író, drámaíró, költő. Föllélegeztem: idáig rendben! Ám korai volt az örömöm. Aztán ugyanis arról értesültem, hogy a Nagy Norvég Nóráját 1891-ben mutatták be először Budapesten, Jászai Marival a címszerepben. És hogy a szerző is nálunk járt akkor, néhány napra érkezett csupán, de hosszabban maradt, mert némi románc (szoros barátság) alakult ki közte és Jászai között. Csakhogy, éppen a múlt héten ezt találom máshol leírva: a bemutató korábban, 1889. október 4-én volt, Nórát Márkus Emília alakította, aki még 27 éven át játszotta e szerepet. És hogy Márkust a legjobb Nórának nevezte Ibsen, s mint nő is elbűvölte őt. (Jászai is? Márkus is? Miért ne?). Szóval ismét egymással feleselnek az adatok. Ami szerencsére biztos: Ibsen óriási drámaíró volt, Jászai és Márkus pedig felejthetetlen művészek.

„Most már mindennel így lesz? Zűrzavar?” – keseregtem mindjárt másnap valahai osztálytársamnak.

„Nyugodj le, öregem – vigasztalt –, gondolj inkább a szolnoki Tiszaligetre! Ahol együtt sétálgattunk, így szeptemberben, tanévkezdet után, négyesben. Te Icával, én Gabival. Gabi! Hogy csókolt!” „Álljunk meg! – csattantam fel. – Gabival én jártam. És amit te mondasz, nem a Tiszaligetben, hanem az uszodában, a Damjanichban történt. Nem sétáltunk, úsztunk. Nem tanévkezdet után volt, hanem előtte.

Barátom elgondolkodott. Majd mentségéül, nem szó szerint, Márait idézte: nem igaz az, hogy vénkorban többet tud, csak másképpen emlékszik az ember.

Ebben maradtunk. Gabi egyébként valóban csodálatosan csókolt. Vagy tán mégis Ica lehetett?