Drága Mamikám, jól figyelj, kérlek, ha most éppen látsz odafentről. A cipőfűző megkötéséről olvasok most az interneten – tudod, ez az a mindent tudó, mindenre használható, különös valami, ami a te idődben, vagyis az én boldogult óvodáskoromban még nem létezett. Amúgy biztos vagyok benne, hogy ha akkorra már megszületett volna, a te eszeddel, kíváncsiságoddal, nagy-nagy tudásvágyaddal, egykettőre megtanultál volna bánni vele.
Szinte hallom, amint arra biztatsz tapintatosan, hogy térjek végre a tárgyra, hiszen oly sok minden teendőd van éppen, akárcsak régen, fő az ebéd a sparhelten a konyhában, eközben gombokat varrsz föl, zoknikat is stoppolsz, és rongylabdát készítesz, hogy délután már focizhassunk a barátaimmal Törökszentmiklóson az Almásy úti juharfák alatt.
Szóval, azt szeretném elmesélni neked, hogy mostanság már az előbb említett interneten olvashatjuk, miként kell-lehet megtanítani a cipőfűzők megkötését a mai óvodásoknak. Például videók segítségével, ezt úgy képzeld el, hogy moziszerűen, piros, sárga és zöld színű cipőfűzőkkel bemutatva. Játékosan, mesébe-rímekbe foglalva, mit és hogyan kell majd tenniük.
Létezik az úgynevezett egérfül technika, és egy másik is, azt meg lombosfatechnikának hívják.
Íme, az első: „Először is a baloldali fűzőből készítünk egy egérfület. Ez a balkézben fog maradni. Ezután a jobboldali fűzőből, készítünk egy másik egérfület, az a jobbkézben marad. Ha készen vagyunk, akkor a kettőt összekötjük kereszthurkolással…” A másik technika nekem bonyolultabbnak tűnik, erről csak annyit, hogy nagy szerepet kap benne a bal hüvelykujjunk és a bal mutatóujjunk bravúros együttműködése.
És a téma kapcsán ugyancsak az interneten találtam rá Bőti Anikó gyógypedagógus remek írására. Ebben az olvasható, hogy hiába léteznek már a ruhákon, cipőkön az úgynevezett tépőzárak (ezek is mostani életünk nagy vívmányai…), ma is fontos, hogy segítségünkkel a gyerekek elsajátítsák a cipőfűzők megkötésének tudományát. Ezzel ugyanis elősegítjük „gyerekünk finommotorikájának ügyesedését, figyelmének, koncentrációjának, kitartásának erősödését is, hiszen komoly feladat ezeket a fűzőket megfogni, egyik oldalról a másikra áttenni, átbújtatni, nyuszifület készíteni belőlük, majd hurkot kötni…” Megtudhattam továbbá, hogy a „cipőfűző megkötéséhez a gyermeknek szüksége van a mozdulatok irányítására, lelassítására, az ujjak finom, célzott mozgására (ez a finommotorika), a műveleti sorrend pontos ismeretére, a memóriára, hogy fel tudjuk idézni melyik lépés melyik után következik, a vizuális figyelemre, hogy ellenőrizni tudjuk tevékenységünket, a kitartásra, a kudarctűrésre, a koncentrációra, az önellenőrzésre.”
Bizony, drága Nagymamám, te ezt mind-mind nagyon jól tudtad. Mármint, hogy mi mindenre lehet-lesz majdan szükségem az életem során. Ha már nem lesztek mellettem, Te sem, Anya sem. Arra, hogy mozdulataimat, főként pedig gondolataimat hová és miként irányítsam. Hogy indulataimat, szükség esetén, miként fékezzem. Mikor lassítsak-gyorsítsak, a lényeges dolgokat a lényegtelenektől megkülönböztessem, arra fókuszáljak, ami alapvető, hogy tudjam, melyik lépés melyik után következzék, és mi az, amit meg kell lépnem, és melyik, amikor ez mellőzhető, netán egyenesen mellőzendő is. Hogy mennyire fontos a vizuális figyelem, de nemcsak az, hanem a figyelem, általában. Hogy kontrolláljam önnön magam, ténykedéseimet, hogy legyek kitartó, ütésálló, viseljem jól a kudarcokat.
Tudtál hát mindent. Anélkül, hogy tudtad volna, hogy tudod. Érezted csupán, hogy egy cipőfűző megkötése, maga az élet. Egy életre való tudás. Néhány mozdulat tőlem, máig, naponta. Beidegzés, rutin. Nem gondolom át, mit kell tennem, amikor rendre készítem az egérfüleket. Hála neked.
Más kérdés – életed alkonyán te is megszenvedted –, hogy egyre nehezebb az ujjaim finom, célzott mozgatása, ez a finommotorika dolog. Nézem a kezem, látom a tiédet. Itt vagy most is, velem.