Vágytam már annyi mindenre életemben. Hogy legyek valahol. Valahol, valakikkel. Valahol, valakikkel, valamikor. Valahol valakikkel, valamikor, valamiért. Mert az szép volna. Vagy jó. Vagy érdekes. Vagy egyszerűen csak szeretném.
„Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék…”
Sokszor kívántam például, bárcsak egy 18,9 méter hosszú, váltott evezős nyolcas hajóban ülhetnék. Hét társammal, egy pompás csapatban. Evezők a kezemben. Víz alattunk, ég fölöttünk. Folyóvíz, derűs ég. Pardon: lehet, hogy borús. Sőt, jobbára borús. Hiszen Angliában eveznék én ebben a hajóban. Húznám serényen az evezőket, harsány vezényszavakra. A folyó pedig, amelyen hajónk suhanna, maga a Temze. Ha világoskék mez lenne a rajtam Cambridge-ért küzdenék utolsó erőmig, ha sötétkék, akkor Oxfordért. Beleadnék mindent, szívemet, lelkemet. Egy célért. Együtt, egymásért. Hogy győzzünk. Hogy mi győzzünk. A Csapat. Mámorító lehet, amikor sikerül. Inspiráló, ha mégsem, hiszen jövőre sikerülhet. Nem feladni. Bizakodni. Dolgozni. Újra és újra. Amíg bírjuk hittel. Győzzük erővel.
Ma 192 éve, 1829. június 10-én rendezték meg első ízben a mostanra már legendás Oxford-Cambridge evezős versenyt. Tisztelet az ősöknek. A mindenkori hősöknek. És a vágyakozóknak-álmodozóknak. Egykoriaknak, maiaknak.
A holnapiaknak is? Sohasem késő, biztatom magam.