Meleg van ma is, már meleg. Kegyetlen. Gyilkos, szó szerint. Embert próbáló. Kutyát próbáló. Nézzük a másikat Milla kutyámmal, sajnáljuk egymást, kölcsönösen. Ő ugyan nem hallotta nyilatkozni a neves klímakutatót, aki hasonlóan megszenvedi e hőséget, mondta is: eszméletlen. (Meglehet, rosszul emlékszem, nem pontosan e jelzőt ezt használta, de mindenképpen egyenértékűt ezzel.)
Nos tehát, elismerte, hogy már-már elviselhetetlen ez az egész, és aligha vigasztalásul, még fölfestette a végképp kiábrándító jövőt, azt ugyanis, hogy visszasírjuk mi még ezt, mondjuk, már öt év múlva is. Hogy érti vajon? Netán anyira hideg nyarak állnak előttünk, vagy éppen hogy még ennél is melegebbek, aszályosabbak, semmivé olvadt jéghegyekkel, kiszáradt patakok, tavak, csontszáraz medrével. Gyanítom, ez utóbbira gondolt, nem kevés tudás, ismeret birtokában. Brit szakemberek meg restelkedve megvallották, korábbi modellezésük alapján e mai állapotokat csak 2050-re prognosztizálták.
Jaj, sóhajtok, Millára pillantva, ő mintha bólintana, mégis a kertkapu felé mozdul, sajnállak, öregem téged is, magamat is, a séta mindkettőnknek létszükséglet.
Így aztán hám, póráz, jutifalatok, elindulunk. Mai életstratégiám: kétségtelen helyismeretem birtokában azon utcák felé igyekszünk, amelyek így, reggel nyolc előtt még árnyasabb arcukat mutatják. Később már reménytelen lenne.
Életstratégia, erre az egyetlen reggelre. Rövid, nem mondom. Ahogy illik az én koromban.