Elindultak sokan. Elindultak ők is. Kényszerből, jobbára. Színészzsenik, dédelgetett kedvencek idehaza. Kabos Gyula, Karády Katalin, Jávor Pál, Perczel Zita, Szabó Sándor… Visszanéztek félutukból, szemükből a könny kicsordult, ahogy a népdal mondja. Ez esett meg velük is, nem történhetett másként. Bú volt ebédük, vacsorájuk, akkor is, ha éppen kaviár várta őket az asztalon, ami amúgy a legkevésbé sem volt jellemző. Nézték a csillagos eget, hallották a régvolt tapsokat, meghajoltak, köszönték, álmodták, hogy itthon vannak. Indultak is, ha tehették. Ha engedték. Jöttek, hazaértek. Életben vagy holtukban.
Most jelent meg a Nők Lapja Nyár című különkiadványa. Benne, fenti címmel, terjedelmes írásom. Kedvemre való munka volt – írnám, ha munka lett volna. Nem az volt. Élvezet, minden perce.
Íme:
KABOS GYULA – a legnagyobb kisember
Tudjuk, ki volt. Ismerjük ma is. Unokáink, akárcsak apáink tették és mi magunk tettük, kacagni fognak a filmjei láttán. Amíg világ a világ. Reméljük, még sokáig.
1887. március 19-én született, Kann Zsigmond ügynök és Meister Róza fiaként, Budapesten. Kereskedelmi iskola után Solymosi Elek színiiskolájának padjait koptatta. Első színpadi fellépésén a Népszínházban lámpavivő volt, 1902 áprilisában. Egy rossz lépés után a zenekari árokba zuhant, egyenesen a brácsásra. Ígéretes kezdet.
A többi, mint a karikacsapás. Játszott Szabadkán, Zomborban, Nagyváradon, tapsolták a főváros csaknem minden színházában, a Budai Színkörtől, a Vígszínházon és a Royal Sörkabarén keresztül az Intim kabaréig.
Vígjátékokban, kabaréjelenetekben, és legfőképpen filmjeiben magunkra ismertünk, ha őt hallottuk-láttuk. Az imádnivaló, de legalább is szerethető, csetlő-botló, hebegő-habogó, dadogó-hadaró, olykor csak a dünnyögő, vágyakkal teli polgárt. A legnagyobb kisember volt, írják róla találóan, egy helyütt. Egy Kabos-film mindenkor biztos kasszasikert hozott. A Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, a Fizessen, nagysád! a Lila akác, a Nászút féláron és társai.
Karrier, kiérdemelt. Siker, megszolgált.
Mígnem aztán…
…Mígnem aztán1938. május 29-én életbe lépett az első zsidótörvény, melynek megalkotói közül többen, kevéssel azelőtt, még önfeledten nevettek Kabos játékán, filmjein. E naptól kezdve, mint oly sok színésztársa, ő sem léphetett színpadra, nem állhatott kamerák elé.
Útra kel hát – döntötte el –, nincs más választása. Először októberben akart elindulni. Turnézni, legalább is október 16-án ezt nyilatkozta a Pesti naplónak: „Azért megyek ki, hogy végigjárjam Amerikában a magyarlakta helyeket”. Vajon csak rajongóinak szánta ezt a mondatot, megnyugtatásukra, vigaszukra, vagy ő maga is reménykedett egy jövőbeni visszatérésben? Mindenesetre, ha némi késéssel is, 1939. január 21-én családjával együtt elhagyta szülőhazáját. Itt maradt velünk, nekünk, mind a 49 filmje, itt maradt a Hyppolit a lakájból, Schneider Mátyás, a nagyhirtelen meggazdagodott fuvarozó, aki a hagymát is hagymával eszi, itt maradt a Meseautó Halmos Aladárja, aki osztályvezető egy bankban, és itt maradt a Fizessen, nagysád! malomtulajdonos Fábry Ágostonja is, és párbeszédük a Jávor Pál alakította Szilágyi Péterrel:
– Szóval megkérhetem a lánya kezét?
– Mi az, hogy megkérheti? Próbálja meg nem megkérni!
Szilágyi Péter egyébiránt mérnökember volt, aki korábban Amerikában (és Amerikáról) már tapasztalatokat szerzett. Nem kérdés, percenként eszébe jutott a később Amerikába készülő Kabosnak, hogy őt vajon milyen tapasztalatok várják majd ott, túl az Óperencián.
Vonattal utaztak Oostendéig, majd onnan kompon Doverbe. Fia Londonban maradt, hogy mérnöknek tanuljon, ők pedig, feleségével ketten, február elsején Southamptonból a 28 000 tonnás Paris nevű tengerjáró hajón nekivágnak a Nagy Víznek. Február 11-én kötnek ki New Yorkban.
Mit remélt, mit remélhetett Kabos Gyula, amikor végre az ígéret földjére tette a lábát? Sokat nem. Tudta ezt ő is nyilván. majdhogynem semmit abból, amit az otthoni világában kapott. Töredékét sem sikernek, tapsnak, szeretetnek. Bízhatott valamelyest ismertségében, hírében-nevében. Kenyérben, szűkösen, kalácsban aligha. Abban azért igen, hogy összehoz majd egy utazó színházi társulatot, mellyel járja az Államok magyarok lakta városait, alkalmi fellépésekkel szórakoztatja őket. Így is tett. Elment e vidékekre. Bár viszonylag gyorsan tanult angolul, és a Broadway-n kisebb szerepeket is kapott, ez már nem volt az igazi.
Ráadásul a filmvállalatok egyike sem alkalmazta, jóllehet korábbi otthoni sikereit leginkább a filmjeinek köszönhette. Keserű napokat, éveket, élt meg.
A halál 1941 őszén érte. Éppen egy kis brooklyni színházban, előadás közben lett rosszul. Ezután orvosa határozottan tiltotta, hogy újra színpadra lépjen, ő azonban nem fogadott szót. Jött a második, majd a harmadik rosszullét. Életére, utolsó két hetében már kórházi oxigénsátor próbált vigyázni – hiába.
Ötvennégy évet élt mindössze. A New Jersey állambeli Emerson város Cedar Park-i temetőjében földelték el, nevét elvétették: Kobas lett a Kabosból. 1996. november 30-án Farkasréten temették újra – végakarata szerint hazai földbe,
Drámája emberi és művészi egyben. Egyszeri volt, utánozhatatlan, filmen is, színpadon is. Milliók ünnepelt kedvence.
Nagy komikus. Tragikomikus, valójában.
KARÁDY KATALIN – a végzet asszonya
Nyolcvan év, három élet. Messziről jött, messzire ment. Közben megjárt csúcsokat, került pokoli mélységekbe. Nem önszántából. Tett róla a történelem, a politika. Ez a „Messziről jött” nem kilométerekben, mérföldekben értendő, társadalmi léptékben mérve sokkal inkább.
Kőbányára, a legkevésbé sem elegáns Százados úti lakónegyedbe vitte a gólya, egy hétgyermekes kispolgári családba, nagy szegénységbe. Apja, a cipészmester Kanczler Ferenc szíjjal nevelte gyerekeit. A kis Katalin nagy-nagy szerencséjére, egy, az első világháború utáni akció folytán öt évre Svájcba és Hollandiába került el családjától. (Ezek voltak az első külföldön töltött évei, hogyan is gondolhatta, hogy messze nem az utolsók…)
Itthon Kereskedelmi Leányiskolába járt, már akkoriban is a legszebb lányok között jegyezték. Kevés híján húszévesen férjhez ment egy nálánál tizennyolc évvel idősebb vámtiszthez, aki semmilyen szempontból nem lehetett leányálom. Házasságuk kérészéletű lett, mindössze két évig tartott a szavatossága.
Katalin 1936-ben vett irányt a színészi pálya felé. Felfedezője és majdani menedzsere, Egyed László újságíró-laptulajdonos révén bejutott Aczél Ilona színésznő tanodájába. Három éven át tanulta ott a mesterséget. Jób Dániel színházában debütált, majd később, 1939-1941-ben a Pesti és a Vígszínházban kapott szerepeket.
És jöttek, szaporán követték egymást a filmek, kilenc év alatt húsz főszerep: Halálos tavasz, Egy tál lencse, Valamit visz a víz és társaik. Férfipartnerei JávorPál, Páger Antal, Ajtay Andor.
Jelenség lett. Hívei, rajongói száma egyre nőtt. Dekoratív megjelenése mellett valóságos unikumnak számított erotikus kisugárzása is. Szuggesztív, végzet asszonya karaktere, érzéki, bársonyos hangja, meleg mezzoszopránja példátlan sikerre vitte dalait (Hamvadó cigarettavég, Mindig az a perc, Gyűlölöm a vadvirágos rétet, Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte…) Lányok, asszonyok utánozták, férfiak bomlottak érte. Ha nem is joggal, de okkal irigyelték a kémelhárítás főnökét, Újszászy István tábornokot, akivel el is jegyezték egymást.
Csúcs, ragyogás. Aztán következett a német megszállás. Dalait, filmjeit letiltották. Karády, aki a Világ Igazaként előbb üldözötteket segített, életeket mentett, ezúttal maga vált üldözötté. Kémkedéssel vádolták meg, megismerhette a Gestapo börtönét, kínzókamráit. Megélhette Újszászy elvesztését.
A béke első éveiben elfogyott körülötte a levegő, jobbára csak vidéken léphetett fel, több ízben kifütyülték. Elege lett. 1951. február 19-én a zöld határon át társaival átszökött Ausztriába. Ezzel vette kezdetét második külföldi élete.
Két nap múlva már Grazban volt barátnőjével, Frank Irmával és öltöztetőnőjével, Mohácsi Ilonával. Ausztria után Svájc közbejöttével Brüsszel következett, majd1952. szeptember 9-én Genovában hajóra szálltak, onnan érkeztek meg Braziliába. Ott, Sao Paulóban divatáruüzletet nyitott. Tizenöt évet élt ott. 1968-ban, immár az amerikai vízum bitokában, jutott el az Egyesült Államokba. New Yorkban telepedett le, és egy kalapszalon tulajdonosaként visszavonultan élt, a város egykori magyar negyedében, a 2. sugárút és a 80. utca kereszteződésében található házban. Az amerikai magyarság egyik emblematikus figurájává lett, és a diaszpórában élő honfitársai elkötelezett támogatójává. Néhány fellépésen és alkalmi lemezfelvételeken túl vajmi kevés szereplést vállalt, interjút adott. Előbb New Yorkban Sándor Pál filmrendezőnek, majd 1989-ben telefonon Vitray Tamásnak a Magyar Televízióban. Szóba került, hogy jövőre, márciusban hazalátogat majd, először, amióta elment az országból. Nem így történt. Más útra, utolsó útjára indult el februárban…
Hazatért később, mégis. Örök álmát itthon alussza. Budapesten, a Farkasréti temetőben.
JÁVOR PÁL – a hűséges hódító
Átmulatta volna az életét? Erős túlzás. Szívtipró volt? Csak filmjeiben. Hűséges férj a valóságban. Hirtelen, indulatos, balhés, ha kellett, ha nem? Igaz. Külföldre távozott majd hazatért. Időben? Megkésve? Még életében, de már a végjátékban.
Arad szülöttje volt, elszegényedett pomerániai nemesi család leszármazottja, 1902 januárjában született. Édesapja, Jermann Pál, az Arad Vármegyei Gazdasági Egyesület 53 esztendős pénztárosa, édesanyja, a 17 éves Spannenberger Katalin, a családnál szolgált. Ők, a szülők csak harmadik gyermekük születése után házasodtak össze. Édesanyja hamarosan megözvegyült, s hogy megéljenek, gyümölcsboltot nyitott. Vasutas jövőt szánt Palinak, ám ő a mozi szerelmese lett, és filmszerepekről álmodott. Kamaszként a román fronton szolgáló katonáknak kézbesített leveleket. 1918-ban az Aradi Hírlap újságíró gyakornoka volt, de miután a trianoni döntés után szülővárosa Románia részévé vált, kiutasíttatta magát az országból. Dániába készült, hogy egy ottani filmstúdiónál próbáljon szerencsét, de nem jutott el oda, mert Budapesten érvénytelenítették az útlevelét.
Maradt tehát, és az Országos Színművészeti Akadémián, később az Országos Színiegyesületnél tanulta ki a színészmesterséget. Valóságos nyomorban, gyakorlatilag hajléktalanként élt kezdetben, pályaudvarok várótermi padjain aludt, jobb esetben esténként be-beosont a Nemzeti Színházba, és a házi színpad függönye alatt töltötte az éjszakát. Ebből a helyzetből küzdötte föl magát, s vált a harmincas évek páratlanul népszerű férfisztárjává, a magyar színjátszás és filmművészet egyik emblematikus figurájává. Karrierje már diplomázásának évében (1922) kezdett szárba szökkenni, hála Csortos Gyulának, aki vizsgaelőadása láttán leszerződtette őt a Renaissance Színházhoz. Ott jól indult, ám egy incidens miatt szednie kellett a sátorfáját. (Heves vérmérséklete, rabiátus, korlátokat nem tisztelő természete miatt összetűzések nehezítették későbbi életét is, vetettek árnyékot pályafutására.)
Évekre vidékre került, Székesfehérvárott, Kaposváron, Esztergomban, Veszprémben és Szegeden tapsoltak neki, elhalmozták szerepekkel. 1928-ban a Magyar Színház, 1929-ben a Belvárosi Színház és a Fővárosi Operettszínház társulatához szegődött. 1930-tól 1935-ig a Vígszínház, 1935-től 1944-ig a Nemzeti Színház tagja volt. Játéka, mély jellemábrázoló képessége mindinkább kiforrott. Miközben a színházak megbecsült és ünnepelt tagja lett, a Csak egy kislány van a világon című filmmel a mozikat is meghódította. És nem volt megállás. Pályafutása során hetven filmben kapott főszerepet. (A kék bálvány, a Hyppolit a lakáj, A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Halálos tavasz, a Lángok és más sikerek köthetők a nevéhez.) Karády Katalinnal hét filmben játszottak együtt, legendás párost alkottak, de más díváknak, Perczel Zitának, Szeleczky Zitának, Muráti Lilinek, Bajor Gizinek is partnere lett.
Ő volt az első magyar filmsztár, akiért valósággal megőrült az ország. Különösen a lányok, asszonyok rajongtak érte. A filmvásznon látottak alapján sokan nőfalónak hitték, ám egészen más volt az igazság. Élete egyetlen szerelme felesége volt, Landesmann Olga.
Jávor a filmvásznon amorózóként szerzett páratlan népszerűséget, ám ennél sokkalta nagyobb tehetség volt az övé. „Akik nem ismertek, sokáig azt hitték, hogy afféle monoklis bonviván vagyok. Nem igaz. Csak azt is eljátszottam, ha kellett” – említette egyszer valahol. Fantasztikus gázsikat kapott, villát vásárolt Pasaréten, műgyűjteménye, könyvtára volt. Aztán…
…Aztán jött a második világháború, amely sok színésztársához hasonlóan az ő karrierjét is derékba törte. Jávort már korábban is folyamatos atrocitások érték zsidó származású felesége miatt. Olaj volt a tűzre, hogy következetesen kiállt a szakmából kirekesztett kollégái mellett, és nagylelkűen támogatta őket. Amikor aztán 1944 márciusában a németek bevonultak az országba, neve a Gestapo letartóztatási listájának élén szerepelt. Ekkor feleségével egy időre el is hagyták a fővárost, ám később visszatértek, s októberben otthonában letartóztatták. Megalázták, megkínozták, Székesfehérvárra, Veszprémbe, Körmendre, majd a sopronkőhidai fegyházba vitték, végül a pffarkircheni koncentrációs táborba hurcolták. Az amerikai csapatok adták vissza a szabadságát.
Ő maga megmaradt, ám a régi élete egyszer és mindenkorra semmivé lett. Nem találta a helyét, és nem is segítették ebben. Noha hazatérése után a Művész Színházban A makrancos hölgy Petruchiójaként újra elbűvölte a közönséget, ezt nem követte folytatás. Major Tamás pedig nem akarta őt a Nemzeti Színházban látni. Így hát elhatározta, ahogyan mások, ő is külföldön próbál szerencsét.
A tengerentúlon Jávort szinte csak csalódások érték. Hollywood kapui zárva maradtak előtte. Egy ideig ugyan ő volt A nagy Caruso című produkció főszerepének várományosa, ám reményei nyelvi nehézségek miatt szertefoszlottak. Mindössze két filmben kapott kisebb szerepeket. Csupán az emigráns magyarok előtti fellépéseiért várhatott honoráriumokat. Arra kényszerült, hogy a Waldorf Astoria hotelben dolgozzék telefonkezelőként, később egy bérházban volt éjszakai portás. Helyzetükön az sem segített, hogy felesége Jávor sokszorosított fényképeit és hanglemezeit próbálta árusítani. Vigaszképpen, a csalódott színészlegenda szabad idejében az emigráns Márai Sándorral és Zilahy Lajossal sétálgatott olykor. Egészsége is megroppant, így aztán, tizenegy amerikai év után, 1957-ben a hazatérés mellett döntöttek.
Itthon azonban, az egykori Nagy Kedvenc azzal szembesült, hogy csillogása végérvényesen a múlté. Régi közönsége hiába fogadta őt vissza, a betegség mindinkább elhatalmasodott rajta. Várkonyi Zoltán ugyan vele kezdte meg Sóbálvány című filmjének forgatását, nem jutottak tovább a próbafelvételeknél. Két gyomorműtétjét követően 1959 nyarán kórházba került újra. Major már hiába üzente meg neki, hogy ezúttal várja őt a Nemzeti Színház. Augusztusban, a János kórház kertjének egy félreeső zugában utoljára még együtt mulatott a hozzá érkező muzsikus cigányokkal, elhúzták neki legkedvesebb nótáit, majd néhány nap múlva meghalt. Tízezrek kísérték el utolsó útjára a Farkasréti temetőben.
PERCZEL ZITA – a világvándor
Sokan szerették, sokakat szeretett. Élete kalandos, különös, akárcsak ő maga. Érzelmes, izgalmas, mozgalmas, egyszeri, utánozhatatlan. Megfordult sok helyen, beszélt sok nyelven, fellépett nagy teátrumokban, népes publikum előtt, hódított filmekben, tapsolták, éltették mindenhol, minden módon. Szépsége, fiatalsága teljében távozott, nagymamaként érkezett haza, rövid távollétre gondolt, kevés híján hatvan év lett belőle.
1918. április 26-án jött világra, Budapesten. Szülei – Rácz Miklós és Soltész Alma Klára Mária – szűk egy évvel kislányuk születése után különváltak, később fel is bontották házasságukat. Az asszony új férje, Perczel Attila Gyula katonatiszt adoptálta a gyermeket, 1930-ban nevére vette. Így már Perczelként lett híres, nem is sokára, nem is kevéssé.
Gyermekkorára vegyes érzésekkel emlékezett vissza, alapjában véve nem nagy örömmel, kivéve a Szandaszőlősön, a kis, kétholdas családi birtokon töltött nyarait. Őket évekkel később is nagy nosztalgiával emlegette. Később e paradicsomot pénzzé tették, mert Zita édesanyja mindenáron színésznőt szeretett volna látni a lányában, s pénzre volt szükség taníttatásához. Fel is költöztek Budapestre, ő pedig, 1932-ben,14 évesen, felvételre jelentkezett a Színiakadémiára. Érdekes dolog történt a nagy napon. A hosszú heteken át tanult vers címét Zita még elmondta, ám azután izgalmában egyetlen szó sem jutott eszébe. Zavarában sírni kezdett. Ekkor a bizottság feje, Góth Sándor ezt mondta: „Kisasszony, maga nagyon szépen sír.” Végül a lámpalázas jelölt be is került az Akadémiára.
Ám aztán mégsem végezte el azt, ugyanis rá egy évre, 1933-ban szerződtette a Nemzeti Színház. Hogy tehetségét, tudását nem ítélték meg rosszul, mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1935-től 37-ig már a Vígszínház tagja volt. (A Nemzetiben egy igazgatóváltásnál a többiekkel való szolidaritásból nem fogadta el új szerződését.)
Jobbára hősnőket és naivákat alakított ekkor. Zajos sikereit elsősorban filmjeinek köszönhette (Meseautó, Budai cukrászda, Az új rokon, Lovagias ügy, Dunaparti randevú).
1935: édesanyjával nyaralni mentek Franciaországba. Kitűnő kapcsolatteremtő képességének hála, több színházi és filmes potentáttal kötött ismeretséget. Franciatudását is dicsérte, hogy 1937 decemberében főszereppel kínálták meg Michel Durand Barbara című új vígjátékában, 1938 februárjában pedig már elragadtatva tapsolt neki a nézősereg. 1938 és 1940 között a nizzai St. Georges Színházban játszott.
A sors közben összehozta őt egy Alekszisz nevű, gazdag orosz emigránssal. Nagy szerelem ébredt bennük, közös életet terveztek, ám a férfi tüdőrákban meghalt. Perczel később többször is megírta, hogy Alekszisz volt élete szerelme.
Aztán folytonos vándorlás lett a sorsa. Fellépett Párizsban, Nizzában, Brazíliában,élt Amerikában, újra Párizsban, Madridban és Rómában. Három ízben is férjhez ment. Először 1939-ben, ,egy zsidó származású, francia színészkollégához, bizonyos Marcel Weill-Karsentyhez. Együtt turnéztak Brazíliában műsoraikkal, de a második világháború kitörésekor visszatértek Párizsba.
Egy kivándorlóhajóval Portugáliából érkeztek meg New Yorkba. Zita ekkor már várandós volt, s hamarosan megszületett a fia, akit – miután Marcellel elváltak – nevére vette a második férj, Joseph Lukacsevics orosz filmproducer. 1944-ben elvált tőle is, és egybekelt egy litván színházi szakemberrel, Borisz Mihajlovics Azarkh Ingsterrel.. Tőle születtek meg lányai: Mary Alma Zita, 1945-ben és Nina Helen Jane, 1946-ban.
1951-ben visszatért Párizsba, ahol a színházigazgatók tárt karokkal fogadták, és tizenöt éven át elhalmozták jobbnál jobb szerepekkel. Ismét fönt ragyogott a csillaga.
Ezután 1966-ban egyik lányához, Madridba költözött, később Rómában élt, ott kisebbik lányától származó unokáját nevelte. Egészen kitűnő kapcsolatot ápolt ott élő honfitársaival, akik gyakori vendégek voltak a házában.
1990-ben tért haza. Szerencsére már előtte is megtalálták őt magyar filmek és tévésorozatok alkotói. 1980-ban Mészáros Márta Örökség című filmjében láthattuk, majd az András Ferenc1982-es, Dögkeselyű című mozijában. 1991-ben aztán a Budapesti Kamaraszínházban láthatta őt a közönség Noël Coward Forgószínpadcímű művében. 1994-ben Kecskeméten tapsolhattunk neki jutalomjátékában, Csiki Gergely Nagymama című darabjában. Ez a premier volt az utolsó életében.
Három héttel 78. születésnapja előtt érte a halál. A Farkasréti temetőben nyugszik,.
Memoárjában ezt olvasni: „Én, a szerelmeim közül senkihez sem voltam hű. Álmaim közül Szandaszőlőshöz maradtam hű. És biztosan vannak más, öntudatlanul mély hűségek is bennem. Magyar vagyok.”
SZABÓ SÁNDOR – a született győztes
Ő is külföldön élt hosszabb ideig, úgymond idegenbe szakadt, mint annyi színészkollégája. Velük ellentétben viszont húsz év múltán ereje teljében tért haza. Szerencsés volt? Régi futballigazság: a jó kapusnak van szerencséje. És ő jó kapusnak bizonyult, a szerencséje pedig főként abban állt, hogy győztesnek született.
Hatalmas élet az övé. A színpadokon ő volt Rómeó, Tartuffe, Cyrano, Brutus, Petrucchio, Noszty Feri, Ádám, Don Carlos, Versinyin, Zrínyi Miklós, Agárdi Péter és még annyi mindenki más.
Filmek sokaságában szerepelt: Pusztai királykisasszony, Pénz beszél, Ne kérdezd, ki voltam, Forró mezők, Janika,Kétszer kettő néha öt, Különös házasság, Déryné stb.
Szinkronszerepeinek se szeri, se száma. Mások mellett az ő hangján (micsoda orgánum!) szólalt meg Karl Malden, Spencer Tracy, Orson Welles, Jean Gabin, Marlon Brando, Laurence Olivier, John Gielgud, Jack Lemmon, Gregory Peck…
1915. április 25-én érkezett az életbe Budapesten, a hat testvér legkisebbjeként. Édesapjuk főhivatalnoki állása végett költözött a család Nagyváradról Budapestre. Kolozsvári gyökerű édesanyja, színiakadémiára is járt, ám közbeszólt a bőséges gyermekáldás, így nem került végül a pályára. Szabó Sándor mindvégig hálával emlékezett rá, a szeretetre, amit gyermekként tőle kapott. „Azt hiszem, ez a szeretet teremtette meg és építette föl bennem a művészt” – mondta egy ízben, már nyolcvanévesen.
A család a Külső-Erzsébetváros, az úgynevezett Csikágó színes, kavargó világában élt. A kis Sándor a Capitol mozi gyakori látogatója lett, imádta a cowboyfilmeket, elemezte őket, jegyzeteket készített emberi és tárgyi világukról.
Később a Szent István, majd a Kölcsey Gimnáziumba járt. Megismervén a fiú képességeit, tanárai gyakorta kérték föl versmondásra, s biztatták, célozza meg a színészi pályát. Édesanyja támogatta ezt, apja ugyan eredetileg katonának szánta, végül beadta a derekát.
Így a Színiakadémián Ódry Árpád tanítványa lett, s idővel ő ajánlotta be ösztöndíjasnak a Nemzeti Színházhoz. Ott statisztaszerepeket kapott színészóriások árnyékában.
Aztán, amikor 1937-ben lediplomázott, szerződtette is a Nemzeti, s Németh Antal direktor azon melegében megkínálta Lisander szerepével a Szentivánéji álomban. Ugyanígy megkapta Csongort is, félévre pedig Ádám lehetett a Tragédiában. Huszonnégy évesen már Rómeóként szerethette Júliát, a publikum és a kritika legnagyobb elismerésére.
Jávor Pál mellett ő lett a színház második „szerelmes” színésze. Olyannyira, hogy egymást váltva játszottak Bajor Gizi partnereként a Kaméliás hölgyben. Villámrajtot vett tehát, ami több volt, mint ígéretes. És a legkevésbé sem szállt el magától.
A háború éveiben is dolgozott. Családi háttere segíthette ebben – apósa miniszteri tanácsosa volt. Egyedül a főváros ostroma alatt kényszerültek óvóhelyre. 1945-ben, a Nemzeti Színház egyik korábbi oszlopaként, azonnal kezdett kiesni a szereposztók kegyeiből. Átszerződött hát Jób Dániel egyelőre még polgári Vígszínházához. Jöttek újra a főszerepek. Ám aztán hamarosan ott is megjelent, az úgynevezett Sztanyiszlavszkij-módszer. Csoda lett volna, ha ez ínyére van.
Ráadásul, a színházak1949-es államosításakor, egy évadra a Miskolci Nemzeti Színházhoz helyezték át. Nem örült, mert kijelölt új munkahelye igen távol járt fénykorától. Aztán egy év után visszatérhetett Pestre, de a csupán gyerekeknek játszó Úttörő Színházat erősíthette. Csak 1951-ben szállhatott ismét ringbe, az időközben a Magyar Néphadsereg Színháza nevet kapó Vígszínházban. Ott viszont alkalma nyílt Cyranót alakítani Rostand örökbecsűjében. Élete szerepe volt ez, a csúcsra jutott e mindmáig legendás előadásban.
Első feleségével, Jalsovszky Jaddával 1940-ben keltek egybe. Két fiuk született: Barna és Balázs. Hét év után elváltak, utána 1949-ben újra nősült Bárczy Kató színésznő lett a második felesége.
1956 novemberében döbbenten értesült arról, hogy kisebbik fia – aki válásuk folyományaként az édesanyjához került – tizenkét évesen, kerékpáron átszökött Ausztriába. Apja azonnal rohant utána, nagyobbik fiával és Bárczy Katóval együtt, autóban. Bécsben rá is találtak a gyerekre, és akkor úgy döntöttek, mindannyian külföldön maradnak.
Negyvenéves volt, amikor New Yorkba érkeztek. Angoltudása a nullával egyenlő. Négy színész: Bárczy Kató, Pártos Erzsi, Szörényi Éva és ő megalapították a New York-i Petőfi Színházat. Hamarosan rájöttek azonban, ha csak a magyar emigránsoknak játszanak, anyagilag, de főként művészileg is kevés a boldogsághoz.
Első lépésnek Szabó mixerként kezdett dolgozni egy éjszakai bárban, nappalonként pedig mint műszaki rajzoló iparkodott pénzt keresni. És, ami a legfontosabb, belevetette magát a nyelvtanulásba. Másfél évvel később kezdett beérni ennek gyümölcse. Egy meghallgatás után a Broadway egyik színházában elnyerte Versinyin szerepét Csehov Három nővérében. Ügynöke is lett, és mind több meghallgatásra hívták. Játszott drámákban, nevettetett vígjátékokban. Ő lett a főszereplő Neill Simon Mezítláb a parkban című komédiájában. Robert Redford is ott volt partnerei sorában.1970-ben egy másik darabban Jack Lemmonnal, is játszott együtt. ezúttal már Los Angelesben. Barátságot kötöttek. 1970 és 1973 között tagja volt a minneapolisi American National Theatre társulatának. Felesége ugyanakkor, nyelvtudás híján, nem próbálkozott színjátszással. Előbb hosztesz, majd manikűrös lett, végül kitanulta a fodrászmesterséget. A két fiú amerikai kollégiumokban tanult, a kisebbik festő lett később, bátyja üzletember.
Várkonyi Zoltán, akit időközben kineveztek a Vígszínház igazgatójának, szünet nélkül kapacitálta, hogy jöjjön haza, szerepálma teljesítését ígérte neki. Bárczy Kató is szorgalmazta ezt. 1976-ban célt értek.
Szabó Sándor itthon csak a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződhetett, mondván, egy disszidens színész nem kezdhet mindjárt a Vígszínházban. Két évad után, csak 1977-ben szerződhetett a Víghez. Várkonyi 1979-es halálát követően nyugdíjba ment, mivel a színház vezetésével nem tudott kijönni. A Madách Színházban játszott még, ám, fájdalmára, a klasszikus szerepek – Othelló, Lear király, mások – ott is elmaradtak. Hiába volt hát viszonylag sokat foglalkoztatott színész, hiába a rendkívüli emberábrázoló képessége, tudatos, pontos szerepformálása és egyedülálló kisugárzása, az őt megillető helyet már nem foglalhatta el, noha 1981-ben Érdemes, 1985-ben Kiváló művész lett, és 1991-ben Kossuth-díjas.
Imádott felesége, Bárczy Kató 1989-ben bekövetkezett halála nagyon megviselte. Már évek óta nem vállalt szerepet, amikor egy időben kezdte el próbálni Örkény István Macskajátékának és Arthur Miller Alkujának főszerepét. Ám, mivel érezte, elbizonytalanodik, mindkettőt visszaadta.: Meg is keseredett, belvárosi lakásából alig mozdult ki.
1997-ben, 82 évesen hunyt el. Farkasréten pihen ő is.
SZERENCSE FEL!
Tegnap és ma, egykor és most. Mindig is kergették a Kék madarat színészeink külföldön A szó szoros értelmében világot jelentő deszkákon, színházi publikum előtt, és filmforgatásokon mindenféle stúdiókban közel és távol, több-kevesebb sikerrel.
A kissé távolabbi közelmúltban, mint például Tordai Teri és Ernyei Béla, mindketten német földön. Vagy Balázsovits Lajos Itáliában. Cserhalmi György, mint a cseh filmrendezők gyakori választása.
Eszenyi Enikő sikeres fellépésein, prágai színházakban. Majd a jelen jelesei közül Kamarás Iván, Dobó Kata, Hujber Ferenc, Fenyő Iván,Oroszlán Szonja. Marozsán Erika, akinek három országban zajlik az élete, itthon, Németországban és Amerikában. Osvárt Andrea, aki olaszspecialista. Gryllus Dorka pedig ugyancsak németországi filmstúdiókban otthonos. Végül Haumann Máté, legújabban. Ő a friss Oscar-díjas Openheimer című filmben, tudós honfitársunkat, Szilárd Leót alakítja nagyszerűen.
Nekik már többnyire nem okoz fejfájást a nyelvtudás hiánya, mint Kabos Gyulának és zseniális társainak annak idején. A maiakat szerencsére más motivációk késztetik (és nem kényszerítik) arra, hogy külföldön is megméressék tehetségüket, tudásukat. Nem élet és halál közül kell választaniuk, mint az elődöknek, nem menekülnek, hanem az ambíció, a versenyszellem, a bizonyítás vágya hajtja őket. A „Majd én megmutatom, hogy érek annyit, mint, teszem azt, Meryl Streep vagy mondjuk, Tom Hanks!”
És jól teszik, ha ringbe szállnak, igazuk van. Miért is ne? Hiszen sokukban minden megvan a vágyott sikerhez. A nyelvtudás tehát kipipálva. Mi kellhet még? Alig valami.
A tehetség, mindenekelőtt.
Buzgóság.
Önbizalom.
Türelem.
Kitartás.
Szorgalom.
Szerénység.
Áldozatos munka.
Alázat (nem megalázkodás)!
Csapatban dolgozás képessége.
Kollegialitás.
Beilleszkedés.
Tudásvágy.
Önmenedzselés.
Szóval minden, ami egy itthoni karrierhez is szükséges. És, persze, jó viszony Fortunával. Vagyis szerencse, minden mennyiségben.
Ennyi, csupán ennyi.