Tegnap este tartotta karácsonyi vacsoráját az Erawan Könyvkiadó., a Dunapark Kávéház és Étteremben. Mint könyveink egyik szerkesztőjét, engem is meginvitáltak. A járvány miatt, nagy bánatomra, nem mertem vállalni a vonatutat Agárdról Pestre, majd vissza. Hiányoztam hát, és hiányoztak ők is nekem, jó emberek, barátok mind egy szálig. Na, majd legközelebb, ahogy drága Nagymamám mondta volt mindig: „Jövőre, ha élünk”.
Dunapark Kávéház… Egy régi interjúm emléke fűz hozzá. Jó néhány éve megírtam a történetet Malomzúgás (Emlékezetem emberei) című kötetembe. Ide másolom. Terjedelmes némileg, de nincs szívem megkurtítani.
Mint két teljesen különböző tojás – úgy hasonlítottak egymásra. Csöndes-meditáló volt az egyik, határozott-dinamikus a másik. Lágy pasztellszínek itt, amott erőteljes kontúrok. Ültünk a parányi asztalnál, hárman. Ők kedvesen-mosolygósan – én tetőtől-talpig zavarban.
A Szent István park melletti kávéházba beszéltük meg a kettős interjút, közel Mari otthonához, hogy pici lányához hamar hazajuthasson. Kettejük közül ő ért oda elsőként. Minden szem felé fordult, amikor az asztalok között közeledett. Utána is láttam, folyvást éreztem a vendégek kíváncsi tekintetét. És még csak ezután futott be Eszter…
Elnézést kért a késésért, jó hangosan. Nyomában egy középkorú hölgy loholt, valósággal lehámozta róla elegáns bundáját, mondván, ő a ruhatáros, s most elviszi a többi kabát mellé. A beszélgetésünk alatt végig azon szorongtam, valóban ruhatáros volt-e a hölgy, meglesz-e majd az a bunda.
Akárhogy is, végre kezdődhetett az interjú. Takács Mari és Tamási Eszter egy asztalnál, kivételesen kamerák nélkül. Az elsők. A kezdetekről.
Eszter azzal kezdte, hogy Mari már akkor is gyönyörű volt. Neki viszont, úgy érezte, napról napra bizonyítania kell. Verseny? Higgyem el, mindkettejüknek jót tett. Sok alkalmuk lett volna féltékenykedni egymásra, mégis, semmi betartás, semmi ellendrukk.
Történelmi tény: legelső szereplésekor Eszter helyett egy operatőr kolléga ugrott be, ő mondta el szövege bevezető részét. Elkésett akkor is, túl hosszan vasalgatta saját gyártmányú blúzát.
Igaz is, a ruhák! Mari érettségire készült alkalmi öltözékben debütált. Később fölöttébb változatosan mutatkoztak: kardigán, pulóver, pulóver, kardigán, blúz, egyik nap az eleje, másik nap a hátulja, mindig máshol megtűzve. Némi operatőri segédlettel papírcsíkokat ragasztottak a ruhákra. Enyhén zörögtek adás közben.
– Na és a bakancs! – nevetett Mari. Nemrég, archív felvételen lupéval sikerült fölfedeznem lábamon. Tudja, akkor még Szigetszentmiklósról jártam be. Sokszor hajnalban indultam, és az utolsó vonattal érkeztem vissza. Közel az állomáshoz volt egy „külön bejáratú” bokrom, ahol elegáns tévécipőmet őriztem. Villámgyors váltás reggel, este, bakancsról cipőre, cipőről bakancsra. Aznap elmaradt. Talán az idő sürgetett, vagy a Szabadság hegyi terepviszonyok ijesztgettek.
Az első tévéstúdiót ugyanis ott fönn a hegyen, egy szuterénben rendezték be. Néha beázott, olyankor esernyő oltalmában dolgoztak.
Eszter első fegyelmije is ide kötődött. Késésért kapta, mellesleg igazságtalanul, hóakadály jött közbe. Egyhavi „képernyő-elvonókúra”…
Mari ugyanitt – az utolsó HÉV még a tévébemondóra se várhat – adás végeztével egy ízben a nézők szeme láttára rámolta holmiját a szatyrába. Akkortájt büntettek ezért, azóta a híradó végén külön sikk…
Akkortájt… Akkortájt gyakran beépítették a bemondókat a programba. A rendező kívánságára ilyenkor a stúdió egyik szögletéből, műsorvezetésszerűen konferáltak. („Nekünk megadatott, ami azóta senkinek sem. Szinte mindenben benne voltunk, rengeteget dolgoztunk, számtalan szerepkörben. Szívügyünket, az élő mesemondást azóta is sajnáljuk.”)
Az első társak. Felváltva sorolták: Varga Vilmos, az első állandó operatőr a bemondóállásban, aztán Mestyán Tibor, Nagy József, Mezei István. A műszaki őrangyalok: Szamosvölgyi Gyula, Lévai Jenő, Horváth József. Az ötletember: Buzáné Fábri Éva, és számba venni is nehéz volna mindazokat, akik szórakoztató élő műsorokat rendeztek. Főnökük, Székely Györgyi. Ő kísérte őket az első perctől. Három név legvégül: Lénárd Judit, Hódos Judit, Varga József… Csönd előttük, utánuk.
Az első könnyek. Egy felvételen, 39 fokos lázban, rövidszoknyás, masnis kislányként, hosszú szereplőlista ismertetése közben csődöt mondott Eszter memóriája. Sírva fakadt tehetetlen dühében-keserűségében. Oly jól „sikerült” mindez, hogy később így került adásba. Máskor új kamerák vizsgáztak. Az erős fény miatt Mari az egész adást – a legvidámabb részeket is – végigkönnyezte. Írtak is sokan: miféle belső bánat rágja?
Levélírók? Az induláskor igen bőkezűek voltak. Egyikük egy Bimbó úti villát akart rájuk hagyni. Eszter kezét pedig egyenesen a televízió elnökétől kérték meg.
Első bakik? Eszter megvallotta, egyikről-másikról sokszor azt füllenti, ő mondta, pedig jobbára Maritól kölcsönzi az efféle sztorikat. Ő ugyanis néha tudatosan, jókedvében is „nyelvbotlik”. Az emlékezetes, ködbe veszett nyugatnémet-magyar futballmeccset például így búcsúztatta: „Kedves nézőink! Ködvetítést láttak…”
– Kezdetben a hangtalan bakikért nagyon sok figyelmeztetést kaptam – vette át a szót a „specialista”. – A mikrofont akkor még nekünk kellett bekapcsolnunk, mielőtt beszélni kezdtünk. Olykor ez csak néma – akarom mondani: némi – késéssel jutott eszembe.
– A frizuránk? A régi. Hangunk? Változhatott, hiszen örökös tanárunk, Fischer Sándor már jó ideje nem mondja: „Ne kukorékoljon, Eszter!”
Első fizetés?
Takács Mari: – Ellopták tőlem.
Tamási Eszter: – Az utolsóra sem emlékszem.
– Az első közös interjú?
– Nem ez a mostani.
Azért az előkelő második helyezést, szép gesztusként, nekem adták.
Volt-e utána több közös interjú? Lehetett-e? Nem tudom. E kávéházi beszélgetésre kevés híján negyven éve, 1982 januárjában ültünk le ahhoz a bizonyos kávéházi asztalhoz. Kilenc évvel később elment egyikük, majd hat évre rá követte őt a másik. Fájó szívvel emlékszem rájuk. Az sem vigasztal, hogyan is vigasztalhatna, hogy a ruhatárban – nagy megkönnyebbülésemre – végül ott várt minket Eszter bundája.
