Nyelvész, etnográfus volt, a Kalevala magyarra fordítója. Hetesen jött világra, pont 165 éve, 1859. április elsején. A szerencse fia lett volna? Mindenesetre így indult. Maga mondogatta: születése napjának köszönheti jó kedélyét. Apja református lelkész volt. Édesanyjától, a szépséges nevű Szomju Veronikától örökölte a dalok szeretetét, Nem hiába hangoztatta később: „Édesanyám csinált belőlem folkloristát”. Kezdeti szép gyermekévek után egy gonosz járvány betegítette meg, két és fél éven át nem járhatott iskolába. Hetesen, Pápán, majd Pécsett teltek diákévei, mindenhol és mindenkor eminens volt, sokszínű tehetséggel megáldva. Noha vonzódott a természettudományokhoz is, a bölcsészkart választotta a pesti egyetemen, melynek később tanára is lett.
Gyönyörű ívű volt pályája: a világon elsőként gyűjtött népköltészeti anyagokat fonográffal. Megtanult finnül, lenyűgözte a finn nyelvészet és néprajz, elhatározta: lefordítja majd a Kalevalát. 1889-ben saját költségén gyalogszerrel, lovon és szánon járta a finn falvakat, lejegyezte, hogy a parasztok miként dalolják az eposz énekeit. 1889-től idehaza az Országgyűlési Gyorsiroda alkalmazottja, majdan vezetője lett. 1890-ben népköltészeti gyűjtőmunkába fogott Somogyban, Baranyában és Tolnában. 1907-ben kiadta népdal antológiáját (A magyar népköltészet remekei). 1909-re elkészült a Kalevala végleges fordításával. E munkájáról egy finn tudós azt mondta: ha elveszne az eredeti, Vikáréból lehetne visszafordítani.
Néhány év múlva társakkal lefordította La Fontaine 253 meséjét. Saját versei finoman ironikusak, némelykor csipkelődőek voltak, derű és humánum jellemezte őket. A német megszállás után segített a veszélyben élőknek.
Szomorú életvég jutott neki: kevéssel 1945. szeptember 22-ei halála előtt bombatalálat érte otthonát.
