Fenti címmel jelent meg nemrég újabb írásom a Meglepetés magazinban.
Íme.
Az asszony jól tartja magát, úgy tizenöt évet nyugodtan letagadhatna. Tán gyászol valakit, fekete szoknyát visel, fekete harisnyát. Krémszínű, könnyű vászonblézere a vállára vetve. Lehunyt pillákkal hódol a lassacskán pihenni készülő napnak. Ül a padon, a szélére húzódik, rézsút fordul, háta inkább a karfát támasztja. Lábai keresztben.
„Formás, határozottan formás!” – nyugtázza a férfi. Úgy találja: van ennek a fekete színnek valami izgalmas pikantériája. Ő egy másik padon tanyázik, nem messzebb öt méternél, valamicskét lentebb az asszonynál, csak annyira, amennyire lejt itt a hegyoldal. Több pad áll a fák között szétszórtan, de kettejükön kívül senki a közelben.
Távolabbról gyerekzsivaj, harc labdáért, csúszdáért, hintáért. Mindegyikük próbálja túlkiabálni a társait, figyelmet kelteni, folyik a Nagy Játszótéri Decibelpárbaj, de majdhogynem csak suttogásként érnek ide a szüntelen apró hangrobbanások, nevetés és sírás. Még messzebbről a nagyváros moraja is csupa-csupa tapintat. Nyugalom van itt fönt, a vadászgép is hangtalanul rajzolja föl a kondenzcsíkot a messzi kék égre.
Az asszony észreveszi, hogy nézi őt a férfi. Nehéz lenne nem észrevenni, annyira leplezetlenül kíváncsi, több: tolakodó a pillantása.
Bosszantja először. A pilláit, védekezésül, azonnal leereszti. Azután, amikor a tekintete előmerészkedik újra, megint csak találkozik a férfiéval. Nem kétséges, legalább öt évvel fiatalabb, mint ő. Persze dühíti, haragszik magára: mi köze hozzá, nem mindegy, hogy hány éves ez a vadidegen, rámenős pasi? És nem mindegy, hogy van-e borosta az arcán (van…), hogy mit ábrázol az alkarján az a tetoválás, amit az ingpulóverje látni enged. Főként pedig, hogy mi minden mást takar el felsőkarján, amely izmos, el kell ismerni.
Az asszony érzi, tudja, hogy néhány perc és a férfi odalép majd hozzá valamilyen átlátszó, nem túl eredeti trükkel, ürüggyel. Tüzet kér tőle, vagy megkérdi, hány óra, hiába, hogy ott dicsekszik a bal csuklóján a vadonatdrága okosórája, szakasztott az, amit látott az esti tévéreklámban. Vagy megkérdi, merre találja a Parlamentet: „Could you tell me how to get the famous House of Parliament?” Már ha angol az illető. Vagy hogy eljátssza, Londonból jött, egyenesen a reptérről, ide, pont erre a padra.
Valóban, hány óra? Indulnia kéne. Táskájában ott a mozijegy, megvette előre. Ha most elindul, a metróval még éppen befuthat a pesti pláza légkondicionált mozijába. Szeret oda járni, különösen ilyen, a mostanihoz hasonló kánikulákban, amely még fokozott páratartalommal is társul. Mégsem mozdul, marad. Vár, és szégyelli magát közben. Idejön, és megszólal, pofátlanul magabiztosan. Így lesz, és ő válaszol majd. Alig várja, hogy válaszolhasson. Mosolyogva, ráadásul. Micsoda lehetetlen helyzet! Itt ül, és nem ura önmagának.
Fiatalok költöznek most a szomszédos padra. Lányok, ketten, inkább húsz alattiak, mintsem fölötte volnának. Sportosak, meglehet, futni fognak majd, ha ideér az este. Nagysebesen berendezkednek. Egyiküknél – hosszú barna haj, hátul egyetlen fonatban –, egy kerékpáros sisak, másikuk – szőke a változatosság kedvéért – felső karjára jókora telefon rögzítve. Hósápadt, fehér a bőre. Nevet, fejét hátra veti, csatféleség villan meg a hajában.
Az asszony a férfira néz. Keresi a tekintetét, hiába. Követi a pillantását. A lányokat figyeli immár ő macsósága. Melyiket, vajon? Ha angol, ha nem, pillanatnyilag eszébe sem jut, hogy fölkeresse a Parlamentet. Az megvárja.
A barna lány, a sisakos, épp egy elszabadult hajtincset igazít a helyére. A szőke, a beszédesebb valami történetet mesél hosszan. Érdekes lehet, kacagnak mindketten.
A feketeruhás asszony belebújik kis vászonkabátjába. Nyúl a táskájáért. Odaér még arra az új filmre. Futnak abban is… Néhány lépés után fölgyorsít. Keresztülvág a nagy füves térségen, az út felé tart, azzal a furcsa, szaggatott, fékező mozgással, ahogy általában lejtőn ereszkedik le az ember.
