Gillemot

Egy ember az életemből.

Meghatározó ember. Ő nem tudhatta, soha nem említtettem neki: apámmal szinte egyidős, egyikük 1911-ben született, másikuk egy évvel később. Sorsuk aztán másként alakult. Amikor én őt a Műegyetem egyik nagy előadójában, másodéves gépészmérnök hallgatóként először láthattam, apa rég nem élt már. Ő viszont maga volt az élet, a nagybetűs Professzor, a Kossuth-díjas tudósember, akadémikus.

Lenyűgöztek az előadásai, ahogy tanított, amit mondott, amiként mondta. A tudása. A humora. Ott voltunk, minden alkalommal, mindannyian, az egész, nagyjából ötszáz fős évfolyam, ő nem szorult rá a katalógusra. Dehogy is gondolhattam, hogy jónéhány év múltán épp az ő tanszékén dolgozhatom majd. Pedig így történt. Diplomázás után az a szerencse ért, hogy tanársegédje lehettem, közelből megismerhettem őt, a mindennapokban is lebilincselően szellemes, nagyvonalú mentort, emberséges főnököt.

Egy ember az életemből. Gillemot László.

Ma 45 éve hunyt el, 1977-ben. Már csak a szobrának köszönhetek a Műegyetem kertjében. Meg is teszem: Tiszteletem, Professzor úr.

Kegyelem című írásom Malomzúgás (Emlékezetem emberei) című kötetemből.

Itt járt közöttünk, a maga látható, hallható, érinthető valóságában, tanított, alkotott, adott példát, derűt is, bőséggel. Ma már maga a Legenda. Az utolsó nagy műegyetemi professzorok egyike, valahai tanítványai máig emlegetik. Tisztelettel, egyben mosolyogva, fölidézve egyik-másik vele kapcsolatos anekdotát a sok közül. Tudós volt, tanár, intézetalapító és -vezető. Nagyműveltségű, sokoldalú ember, igazi polihisztor, abszolút szaktekintély a fémek anyagvizsgálata, a fémelőállítás, ötvözetgyártás, a képlékeny alakítás, a hegesztés területén. Lebilincselő előadó a katedrán. Színes, sziporkázóan szellemes, teltházakat vonzott. (Egy ízben – nyilván az átrajzolt éjszaka okozta fáradtság miatt– mégis megesett, hogy egy hallgató elaludt, majd felriadt a nagy előadó, a K.a.51. második sorában. A professzor, látván ijedtségét, ezzel nyugtatta: „Higgye el, kollégám, magam is szívesen aludnék, ha ebben a saját hangom nem zavarna.”)

Mint gépészmérnök hallgató jártam az előadásaira. Később, fiatal tanársegédként éveken át kísértem az említett nagy előadóterembe. Óraközi szünetekben sokat, sok mindenről beszélgettünk. Ajándék volt a sorstól, gazdagodtam, máig így érzem.

1965 szeptemberében, az új szemeszter kezdetén, ugyancsak abban a tanári szobában, szóba került köztünk a néhánynapos halálhír, Le Corbusier világhírű francia építészé. Egy augusztusvégi nap délelőttjén Roquenbrune-Cap-Martinban úszni indult a Ligur-tengerbe. Szívrohamot kapott, s holttestét állítólag a hullámok hozták ki a partra, fürdőzők találtak rá.

Kegyelem – mondta nekem lélegzetnyi csönd után –, jó volna így befejezni…

Sok év múlva, 1977 augusztusában a Magas Tátrában pihentünk néhány napot a családdal. Huszadikán a Kossuth Rádió esti híreiben ott hallottuk meg a halálhírét. Utóbb mesélték, hogy gödi nyaralójából – ahogyan gyakorta – evezni indult a Dunára. Idő után, tán pihenni akart, vagy mert mindenkor része volt túráinak, kikötött egy szigeten. Elaludt, és már nem ébredt föl.

Corbusier… víz… augusztus… szívhalál… Teljesült professzorunk kívánsága.

„Az életben sok egyéb szép dolog is van.”