Egy ember az életemből.
Meghatározó ember. Ő nem tudhatta, soha nem említtettem neki: apámmal szinte egyidős, egyikük 1911-ben született, másikuk egy évvel később. Sorsuk aztán másként alakult. Amikor én őt a Műegyetem egyik nagy előadójában, másodéves gépészmérnök hallgatóként először láthattam, apa rég nem élt már. Ő viszont maga volt az élet, a nagybetűs Professzor, a Kossuth-díjas tudósember, akadémikus.
Lenyűgöztek az előadásai, ahogy tanított, amit mondott, amiként mondta. A tudása. A humora. Ott voltunk, minden alkalommal, mindannyian, az egész, nagyjából ötszáz fős évfolyam, ő nem szorult rá a katalógusra. Dehogy is gondolhattam, hogy jónéhány év múltán épp az ő tanszékén dolgozhatom majd. Pedig így történt. Diplomázás után az a szerencse ért, hogy tanársegédje lehettem, közelből megismerhettem őt, a mindennapokban is lebilincselően szellemes, nagyvonalú mentort, emberséges főnököt.
Egy ember az életemből. Gillemot László.
Ma 45 éve hunyt el, 1977-ben. Már csak a szobrának köszönhetek a Műegyetem kertjében. Meg is teszem: Tiszteletem, Professzor úr.
Kegyelem című írásom Malomzúgás (Emlékezetem emberei) című kötetemből.
Itt járt közöttünk, a maga látható, hallható, érinthető valóságában, tanított, alkotott, adott példát, derűt is, bőséggel. Ma már maga a Legenda. Az utolsó nagy műegyetemi professzorok egyike, valahai tanítványai máig emlegetik. Tisztelettel, egyben mosolyogva, fölidézve egyik-másik vele kapcsolatos anekdotát a sok közül. Tudós volt, tanár, intézetalapító és -vezető. Nagyműveltségű, sokoldalú ember, igazi polihisztor, abszolút szaktekintély a fémek anyagvizsgálata, a fémelőállítás, ötvözetgyártás, a képlékeny alakítás, a hegesztés területén. Lebilincselő előadó a katedrán. Színes, sziporkázóan szellemes, teltházakat vonzott. (Egy ízben – nyilván az átrajzolt éjszaka okozta fáradtság miatt– mégis megesett, hogy egy hallgató elaludt, majd felriadt a nagy előadó, a K.a.51. második sorában. A professzor, látván ijedtségét, ezzel nyugtatta: „Higgye el, kollégám, magam is szívesen aludnék, ha ebben a saját hangom nem zavarna.”)
Mint gépészmérnök hallgató jártam az előadásaira. Később, fiatal tanársegédként éveken át kísértem az említett nagy előadóterembe. Óraközi szünetekben sokat, sok mindenről beszélgettünk. Ajándék volt a sorstól, gazdagodtam, máig így érzem.
1965 szeptemberében, az új szemeszter kezdetén, ugyancsak abban a tanári szobában, szóba került köztünk a néhánynapos halálhír, Le Corbusier világhírű francia építészé. Egy augusztusvégi nap délelőttjén Roquenbrune-Cap-Martinban úszni indult a Ligur-tengerbe. Szívrohamot kapott, s holttestét állítólag a hullámok hozták ki a partra, fürdőzők találtak rá.
„Kegyelem – mondta nekem lélegzetnyi csönd után –, jó volna így befejezni…”
Sok év múlva, 1977 augusztusában a Magas Tátrában pihentünk néhány napot a családdal. Huszadikán a Kossuth Rádió esti híreiben ott hallottuk meg a halálhírét. Utóbb mesélték, hogy gödi nyaralójából – ahogyan gyakorta – evezni indult a Dunára. Idő után, tán pihenni akart, vagy mert mindenkor része volt túráinak, kikötött egy szigeten. Elaludt, és már nem ébredt föl.
Corbusier… víz… augusztus… szívhalál… Teljesült professzorunk kívánsága.