Az agyamra mennek. Mármint a reklámok. A csodás szerek. Melyek megóvják a hajat. Fehérítik a fogat. Száműzik a vízkövet. Eltüntetnek (csúfságokat), megnövelnek (izomerőt, egyben önbizalmat) serkentenek (szerelmi vágyat) csökkentenek (vérnyomást), növesztenek (porcot) támogatnak (műsorvezetőt – jó isten csak nem részeg?!), megóvnak (mindentől), kölcsönöznek leginkább pénzt, alacsony THM-mel), megtanítanak (öt nap alatt flamandul és viselkedni társaságban), simítanak (ráncot), javítanak (bojlert és kedélyt), elűznek (gondokat), hígítanak (ha sűrű), sűrítenek (ha ritka). Mostanság pedig éppen megvédenek – ha akarom, ha nem – hol ettől, hol attól.
Nem hiszek nekik, kételkedem bennük, egyre többször, egyre jobban. Ráadásul nem most kezdődött ez az egész. Ideidézem, mit írtam erről Dublőr nélkül című, tíz éve megjelent kötetemben.
Már csak ilyen a korosodó ember. Kételkedő. Bizalmatlan. Van persze némi oka rá. Nem is csak némi. Sok. Nehezen hiszek a reklámoknak, a mindenféle igehirdetőknek, boldogságprófétáknak.
Lám, most is. Egy hirdetés nem kevesebbet ígér, minthogy röpke nyolc óra leforgása alatt megtanítanak engem táncolni. Csupáncsak annyit kell tennem, hogy fölhívom a megadott telefonszámot, lehetőleg már tegnap, és beiratkozom a következő kurzusra.
Tamáskodom. Nekem ugyanis egy (majdnem) teljes élet kevés volt minderre. Igaz, a tánciskolából már zsenge gyermekkoromban kimaradtam, jobban mondva a táncsuli maradt ki belőlem, minthogy, máig kiderítetlen okból, a csárdás és a keringő alapjainak lerakása után villámgyorsan beszüntette működését. Így máig itt állok, félbehagyva. Igen csekély hát a valószínűsége annak, hogy megtanuljak táncolni, akárha nyolcórás gyorstalpaló, akárha hosszabb, alaposabb kurzussal próbálkozom is.
Itt van viszont ez a hastánc. Ez azért izgat engem. Erről azt olvastam nemrég, hogy tanfolyamaira sokan jelentkeznek, s nem ám azért, hogy hivatásos művészként villogjanak, hanem hogy életük párját esténként elkápráztassák otthon.
Na, ez az én esetem! Nejem bizonyára kitörő lelkesedéssel fogadná, ha az est fénypontjaként, vacsora után (vagy helyett) erotikus csábtáncot lejtenék előtte.
– Mit művelsz, te szerencsétlen? – kérdezné tisztán érthetően, anélkül, hogy mákszemnyit is mozdulna a szája. Pontosan úgy, ahogy nemrég azon a príma hasbeszélő kurzuson tanulta.