Elment egy ember. Egy jó ember. Nagy Endre. Harmincnál is több évvel ezelőtt ismertem meg. Riporterkedtem akkoriban, és a Margithíd budai hídfőjénél egy parki padon ülve beszélgettünk. Fiatal voltam, fiatal ő is, BKV-s buszvezetőként híresült el, sok utas ismerte, szerette, önjelölt idegenvezetőként tájékoztatott minket, melyik megállónál milyen nevezetességeket találnánk, ha éppen leszállni támadna kedvünk.
Melyik egyetem van a közelben, ott mit tanítanak ki volt a névadó, és melyik múzeum, s abban mi mindent látni. Ezt a köztéri szobrot miért érdemes megnézni, ki volt az alkotója, azt a másikat pedig ő speciel nem érti, de mindenképpen érdekes, győződjünk meg. róla.
A főnökség egy ideig ferdén nézett rá ezért, ám aztán belátták, nemhogy rombolná, sokkal inkább növeli a cég hírnevét. Nem ragaszkodott szigorúan az útvonalhoz – járművével természetesen nem tért el tőle –, ám mesélő kedvében messze elkalandozott, megtudhattuk, hány méter magasra nyújtózik az ég felé a Parlament kupolája (96 méternyire), és miért pont annyira (896-ban volt a Honfoglalás), hogy hívták korábban a mai Kosztolányi Dezső teret (Lenke térnek) és miért viseli Karinthy Frigyes nevét a valahai Verpeléti út (ott lakott Karinthy), ha már ő került szóba, melyik kávéház volt a törzshelye, ahová a barátaival járt (Hadik).
Szóval, ezért és erről beszélgettünk mi ott abban a parkban, honnan ez a tudás és honnan a késztetés, hogy mindezt közreadja.
Megtudtam: korábban vidéken élt, Ózdon szállított bányászokat munkába, majd vissza.
Nyolcvan fölött járt már, amikor, nagyjából két éve véletlenül összefutottunk. Egyikőnk sem ismert rá a sok év előtti másikra.
Esteledett, Budaörsön volt dolgom, de nem találtam a helyet, ahol buszra kellett volna szállnom. Ő, mintha egy meséből került volna elő, egyszer csak ott termett, és útba igazított. Kiderül, ugyanarra a buszra várunk.
– Te is Keszire mennél? – kérdezte.
– Te is? – tegeztem vissza.
Aztán minden előzmény nélkül vizsgáztatni kezdett, mi hol található Pesten és Budán, mi miről nevezetes. Gyanús lett nekem: ő volna az a híres buszvezető, aki az egykori „városnéző buszt” vezette? Megkérdeztem, nem tévedtem.
Elmondta: nyugdíjas már, évek óta. Nemrég siratta el a feleségét. Hiányzik, nagyon.
És mesélte büszkén: annak idején írt róla egy újságíró is. Mondta a nevét. Az enyémet. Meg hogy jó emlékeket őriz arról az egyszeri tollforgatóról. Kiadtam magam: én vagyok az, aki azt a szóban forgó cikket elkövette.
– Andriskám, hát te voltál az? – csodálkozott rám, érezhető örömmel. És egyetértettünk: fura dolgokat produkál az élet.
Azóta is, minthogy telefonszámot cseréltünk, beszéltünk néhány ízben.
Tegnap hívott föl egy közös ismerősünk s tőle tudtam meg: Endre nincs többé. Kerékpáron ült, amikor találkozott egy nagy, nehéz járművel.
Nem autóbusz volt.
Barátom, ég veled!
