Helyey László

Tíz éve ment el, 2014. január 3-án. Hatvanöt évesen, fiatalon.

Egy ember. Igaz ember. Egy hang. Nincs még egy a világon, nem is volt, nem is lesz.

Színház. Szerepek sora, se vége, se hossza. Cyrano, Versinyin, Asztrov, Athos, Tevje, Don Quijote, Liliomfi, Orgon, Henry Higgins, Peacock, Steinmann, Mephisto, Mátyás király, Fülig Jimmy, Jean Valjean. Mozi. Hősök. James Onedin, Surda, Obelix, Rasztputyin. Szinkronhangok. Aalan Rickmané, Klaus Maria Brandaueré, Gerard Depardieu-é, Morgan Freemané, Donald Sutherlandé, Peter Gilmore-é.

És versek, gyönyörűek, ahogyan csak ő mondja őket.

Végül egy személyes emlékem. Férfiszakasz. Nők Lapja-est Pesten, az Arany 10 színháztermében. A férfiszerzők művei, színművészek tolmácsolásában. Könyvbemutatóm is egyben (Túlélőtúra). Egyik írásomat – Veseriadó – Bánsági Ildikó olvassa. Egy másikat – Gombok, párban – ő, Helyey László.

Mondatok, szavak. Könnyek a szemében, arcán.

Gombok, párban

Átölelte a derekát. Igen, határozottan emlékszik, így látta őket azon a régi esküvői fotón. Anya és Apa a szertartás után. Hol is lehet az a fénykép? Oly sokszor költözött azóta.

Átfogta a derekát, ahogy most ő átfogja e lányét. A szerelméét. Ennyi hónap után már nyugodtan gondolhat rá így. A szerelme. Ők is szerették egymást. Anya és Apa.

Keveset hallott erről, inkább csak elképzelte. Nem, nem csak képzelte, biztosan tudta. Abból a semmiből, abból a kevésből. Abból a fotóból, ahogy ott álltak. Ahogy Apa átfogta Anya derekát. Nem, akkor még biztosan nem fájt annyit az a derék. Vagy nem fájt egyáltalán. Hiszen olyan fiatalok voltak.

Anya keveset mesélt Apáról. Ő meg, már kicsi korában és később is, valahogy úgy gondolta, fájna neki, ha kérdezgetné. Emlékezésnek ott voltak a tárgyak. Nem sok, alig-alig. Apa töltőtolla. Tintenkuli, ilyesmit mondtak róla. Nem az a szokványos, amit oly sokan használtak, hanem egy vékony cső, benne egy még vékonyabb huzalszerű valami, le-föl járhatott írás közben, így szállította a papírra a tintát. Szép, finom betűi voltak Apának, látta az elismervényen, amelyet még 1939-ben írt, s amelyen egy bizonyos Oláh Lajos elismerte, hogy aznap fölvett 19,80, azaz Tizenkilenc 80/100 pengőt az Erzsébet hengermalomban, s „f. évi július 1-én” visszafizeti majd.

A toll már nem fogott, a táskagéppel viszont lehetett írni. Mercedes Prima. Még a háború előtti szalag volt benne, jó tízéves, vagy tán tizenöt is, sokhelyütt kilyuggaták a betűk, akár a szita, olyan volt, de azért szuperált. Ő hét-nyolcévesen, jószerével ezen a gépen tanult meg írni.

És a mandzsettagombok, párban. – Arany – mondta egyszer Anya, ő meg csak forgatta a kezében. Kis téglalap, hosszabbik oldala alig több egy centiméternél, középütt rombusz, átlósan egy-egy fehér vonal., két kék társa által közrefogva. Nem kétséges, ezek a gombok is ott voltak, amikor az az esküvői kép készült. Amikor Apa átfogta Anya derekát. Ott voltak, csak éppen elrejtőztek a zakó ujja alá, vagy apa csuklójának ütőér felőli oldalán. Anya ruháján a csipkével flörtöltek, szemérmesen persze, hogy a fényképezőgép lencséje semmit se lásson az egészből.

Szerették egymást. Apa és Anya. A mandzsettagombok és a csipke. Kevés idő jutott nekik. Alig valami. Apát a frontra vitték, a gombok maradtak. Jól is néznénk ki, nem oda való az ilyesmi. Apa elment, a gombok maradtak.

A gombok maradtak.

Még nem tudott olvasni, de Apa nevének képét megtanulta. Kereste is mindig az újabb és újabb újságokban, a hadifogságból hazatérőkről készült lajstromokban, az M betűnél. Aztán elfogytak a listák. A nevek. És jött a végzés, amely az eltűnt vélelmezett elhalálozásának idejét 1943. január hó 15. napjában állapította meg. Nagyanyja attól fogva sötét ruhákba öltözött, Anyára azt mondták, hadiözvegy, őrá meg azt, félárva.

„Pali” – így emlegette Anya, ha Apát nagyritkán szóba hozta. „Jó humora volt Palinak. Nevetett, sokat.”. Máskor meg: „Becsületes ember volt az édesapád.” Ő, amikor egyedül maradt, ilyenkor elővette a fényképes dobozból az esküvői fotót. Igen. Erős és gyengéd. Ilyen egy becsületes ember keze.

Most, amikor hazatér majd, megkeresi, annyi év után, újra. Megvan az a doboz, meg kell lennie, A képek, a mandzsettagombokkal. Előkeríti, még ma.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte ekkor a lány.

– A Lánchíd. Nézd, milyen szép az esti kivilágításban! A fények a vízen. Szeretem a Dunát. Apa volt így a Tiszával. Sokat jártak oda piknikezni, fürödni.

– Mesélj róla!

– Most nem. Máskor. Egyszer majd igen.

Szorosabbra fogta kedvese derekát. Ingének fehérje előbújt a zakóujj oltalmából. És egy valószerűtlen pillanatra, csupán az ő szemének, mintha megvillant volna valami. Aranyszín kis téglalap, kék meg fehér vonalak, átlósan.