Fenti címmel kis híján egy hónapja jelent meg a Meglepetés magazinban ez a most itt a blogban is olvasható írásom. Nemrég jeleztem érkezését, és íme, végre befutott. Ide idézem a MÁV sűrűn hallható slágermondatát: „A késésért elnézésüket és szíves megértésüket kérem.” Köszönet érte.
Néhány lépcsőfok, nyolc-tíz, annak idején sosem számoltam, egy kilincs, melyet a kezem huszonöt éve nem érintett. Folyosók hűse, tablók néznek rám mindenhonnan, gyerekarcokon felnőttkomolyság, tekintetek ünneplőben.
És jönnek a társak, egyenként, párosával. Autók fékeznek, ajtók csapódnak, van, aki vasútállomásról érkezik, csak úgy gyalogszerrel. Jó ez a pár lépés, szusszanni, szabadulni a „Megismerem-e?”, „Megismernek-e?” szorongásától.
Aztán megtörténik. Szemek, nevetősök, szemek, kétkedők, szemek, gyatra sorompói a könnyeknek. Kézszorítás, mosoly, döbbenet. „Szidikém, te vagy az?” „Imre!” „Öreg, az utcán simán elmentem volna melletted!” „Nézzétek, itt a Faragó!” „Göblyös! Még mindig nősz, Jancsikám?”
És persze, hamar szóba kerül a csinos Gabi, a csupamosoly Ica. A közeli közgazdasági technikum kollégistái, jászságiak, nagy barátnők, randizni is együtt jártak. Hát persze, hogy minket választottak, a két kezdő szívrablót: Jóska barátomat és engem. Ica Jóskát, Gabi engem. Vagy fordítva? Összenézünk elbizonytalanodva, mértékkel memóriasérültek. Nagy volt a szerelem, annyi biztos. Mi lehet veletek, Gabi, Ica? Vajon gondoltok még a Tiszaligetre, sétáinkra, miránk kettőnkre? Emlékeztek-e? Legalább ti.
Osztályterem, a régi. A tábla feketéje zöldre váltott, az ablakon túl a fák megemberesedtek. Keresem a helyem, igen, itt lehetett valahol, mert az asztalok most más rendben sorjáznak. Itt járt föl s alá Szalay tanár úr, Móriczról beszélt, ősz tincs a hajában, és itt „Kisbalog” szűkszavúan, megkeseredetten, szóljanak – tán így gondolta – az egyenletek helyette.
Székeken, katedra közelben más tanáraink, kevesen, megőszült-meggyérült csapat. Igazgatónkon nem fogott az idő. A suliról beszél, a valaha volt szolnoki géppari technikumról. Hogy mit hoztak az évek? Kényszerű vargabetűket, reformot, reform sarkában. Az egykori osztálykönyvet osztályfőnökünk, a drága Csontos tanár úr lapozza, névsort olvas, hangja, mint egykoron, halk, megnyugtató, a régi.
Majd csak állunk, mindahányan, szavak nélkül, két szűkre szabott percig, s rájuk gondolunk némán, akik már nem lehetnek velünk.
Aztán körbejár a szó. Történések, íme, negyedszázad, néhány mondatba sűrítve. Egy helyen… több helyen… tanfolyam… egyetem… nősültem… elváltam… maradtam… költöztem. Vezettem és vezettek, kiemeltek és ejtettek, orvos és kórház, azóta is, azóta sem, a fiam most fölvételezik Budapestre, az enyém meg épphogy óvodaérett. Miska főmérnök lett, Bandi messzire jutott, Jóska sokra vitte, Gyurka maholnap kandidátus. És gyürkőzött, birkózott más is. Nem, nem kallódik senki. „Nagy dolog, melóztunk, ahogy kellett.”
Később, este, különterem, asztalok, fehérben. A modern állomás karnyújtásra. A régit, a kopottat elmosta az idő, a dermesztő hajnalokat, a vaskályhás várótermet. És hol lehet a hajdani hang gazdája, aki az „Ingát” konferálta: „Személyvonat indul, 14 óra 43 perckor, a 6. vágányról Szolnok-Alcsi, Szajol, Pusztaszúrin át, Törökszentmiklósra…”
Csokor, celofánban, az egyszem lánynak. (Másikuk, fájdalom, nem jött el.) „Te jó ég, honnan tudtátok, hogy a húsvéti liliom a kedvencem?” „Megérzés, Marikám…amúgy meg mindjárt itt a húsvét.”
„Ejnye, mit nem eszik most uraságod?! A minden hetes, sárgaborsó főzeléket, meg csak úgy elfeledte?” Fotók, járnak körbe. Színesek, szépek. „A fiam” „A házam.” „A tiéd? Nem mondod!” „Minden egyes atomját magam raktam össze!” „A pálya vonzása? No azt, komám, hagyjuk! Tudom, ismét itt a technikusképzés. Remény? Több annál? Meglátjuk…”)
Meglátjuk? Már hogyne. Életünk delén járunk, így mondják, ugye? Legyünk derűlátók. Ritmuszavarról, nyűtt idegekről legalább most ne beszélgessünk. Hisz ez a mostani, csak itt, az étteremben záróra. Na, egészségünkre!
***
Hát így voltunk mi együtt, újra, azon az egykori tavaszi szombaton, huszonöt évvel az érettségink után. Emlék mára már ez is… emléke emlékezésnek.
Hány év rohant el azóta? Mennyi?! Huszonöt újabb? Hihetetlen.
