Bohumil Hrabal: Gyöngéd barbárok című kötetét olvasom. (Európa Zsebkönyvek, 1985, Varga György fordítása, 179 oldal.)
Néhány napja vásároltam Velencefürdőn, a piacon, 300 forintért, viszonylag jó állapotban. (Fedlapok, lapélek viseltesek ugyan, a gerinc viszont rendben van. Mindez a könyv és jómagam állagára egyaránt értendő.)
Benne járok már az olvasásban, alaposan, tetszik. Szívesen megírnám ezt a Mesternek is, de immár huszonnégy éve nem fogadhat postát. Azelőtt másképp volt ez. A könyv hátsó fedlapján rövid, tanulságos válogatás olvasható neki írt olvasói levelekből, és arról, hogy ő mit tartott róluk. Íme:
A szerzőnek írt olvasói levelekből:
„Hrabal úr, higgye el, amióta olvastam a könyvét, nincs egy perc nyugtom, szüntelenül gyötör és üldöz az a kimondhatatlan szépség, törékenység, fájdalom, bölcsesség, a fenébe is, maga egy szent.”
„Te undorító alak, te szenilis trotty pubertás hajlamokkal, te szemérmetlen disznó, a dutyiban vagy a diliházban a helyed.”
„Mintha áttetsző, kristálytiszta vizet kortyoltam volna. Ujjongtam olvasás közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget.”
„Te mocskos disznó, akit manapság mindenki az egekig magasztal, mikor hagysz fel végre azzal, hogy gusztustalan perverzitásaiddal mérgezd az emberek lelkét?”
„Hrabal úr, könyvével ma visszaadta az életkedvemet, felrázott álmos, tompult rezignáltságomból, valamiféle tisztított tinktúrát, elixírt csöpögtetett belém.”
„Elegünk van Hrabalból! – ez a tisztességes emberek jelszava. Ne hidd, hogy a dicsőséged az égig nő.”
A szerző az olvasói levelekről:
„Egy perzsa király, akit udvari költője dicsőítő versében a naphoz hasonlított, szóval ez a perzsa király a vers hallatán megjegyezte: lasanaforosom tagadja ezt. A lasanoforos perzsául azt jelenti, hogy éjjeli edény. A régiek tehát jól tudták, hogy minden ember portréját dicsősége és gyalázata dialektikus egysége alkotja. Mi, huszadik századiak hajlamosak vagyunk rá, hogy hogy magunkban csak a dicsőséget, másokban viszont csak a gyalázatot lássuk meg. Márpedig ez a káosz kezdete. Térjünk hát vissza az ember dialektikus portréjához mint minden dolgok egyedüli mércéjéhez.”
Bölcs mondatok. Vajon mit szólna most Hrabal számítógépes világunk kommentözönéhez?