Ébredés, szerda reggel. Azon kapom magam, hogy újra Bikini-hangulatban vagyok. Megesett már korábban is sokszor, jóval korábban, tíz éve, tizenöt éve, harminc éve, de mennyire más ez mostani, másképp hallom, másképp érzem. Bikini, drága Bikini! A nóták! Adj helyet magad mellett… Közeli helyeken… Dúdolom, dalolom, tévesztem, javítom őket, egész nap.
Adj helyet magad mellett
Az ablakhoz én is odaférjek
Meztelen válladhoz érjen a vállam
Engedd, hogy megkívánjam
Engedd, hogy érezzem,
Hogy szabadabban lélegzem
És ha éhes vagyok és fáradt
Magamfajta többet mit kívánhat
Mint a félelem a színpadon,
Ülök a közelben egy padon
Úgy parancsolok magamnak,
Még maradjak, megmaradjak
Közeli helyeken, dombokon, hegyeken,
Most is visszhangzik a léptem.
Itt ül az idő a nyakamon,
Kifogy az út a lábam alól.
Akkor is megyek, ha nem akarok!
Ha nem kísér senki utamon.
Arcom mossa eső és szárítja a szél.
Az ember mindig jobbat remél.
Porból lettem s porrá leszek,
Félek, hogy a ködbe veszek.
Mára máshol a hangsúlyok, szavak, mondatok, egyikük-másikuk ólomnehéz lett.
Úgy parancsolok magamnak, / Még maradjak, megmaradjak.
Itt ül az idő a nyakamon, / Kifogy az út a lábam alól… Porból lettem s porrá leszek, / Félek, hogy a ködbe veszek.
Estére aztán volt Bikini, nincs Bikini. Volt mélabú, nincs mélabú. Mintha elfújták volna. Monstanság így élek.