Tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért megkésve adok hírt arról, hogy tavalyi születésnapján, novemberben megjelent a tisztes korú (75 éves!) Nők Lapja jubileumi évkönyve. Mint egykori szerkesztőjét és máig szerzőjét fölkértek arra, hogy írjak e rendkívüli kiadványba. Mondanom sem kell mennyire örültem a megtisztelő kérésnek. Érthető: idestova már 25 éve állok kapcsolatban szeretett lapommal.
A határidőt és a terjedelmi megkötéseket pontosan betartva, a fent olvasható címmel postáztam írásomat a szerkesztőségbe. Ezután a blogomban is olvasható lesz. Íme.
– Szervusz, kedves jó Nők Lapjám! Gratulálok, így a hetvenötödiken.
– Szervusz, Münzi! Micsoda meglepetés! Rég nem találkoztunk.
– Személyesen, úgy értem, a szerkesztőségben, valóban régen. Újabban csupán levelezünk. De a rokonszenv, részemről, töretlen.
– Rokonszenv csupán? Volt egykor szerelem is közöttünk…
– Ami engem illet, biztosan. Mármint én szerettelek. Ellenben te… a híres, nagy Nők Lapja! Igaz, olykor valóban úgy éreztem, viszontszeretsz. Máskor meg kétségeim támadtak.
– Hát persze, te és a kétségeid. Kéz a kézben jártok… Nézd, nem csak te vagy a világon. Szerettek, szeretnek máig engem sokan. Mindenkinek pedig lehetetlen folyvást a kedvére tenni. És mondd meg, de őszintén! Lehet téged szünet nélkül, mindenkor, szeretni? Na látod!
– …
– Na ugye!
– Belátom. Akkor is fáj, hiányzol. Elvégre, még ha egyoldalú volt is, nagyon régi az ismeretség közöttünk. Boldogult nagynéném szinte a kezdetektől (kezdeteidtől) előfizetett rád. Én meg, az alsó tagozatos kis potyázó, buzgón olvasgattam a meséidet. És Okos Kata levelezését is. Régen volt.
– Régen, bizony, ám aztán a hatvanas években, mintha felszívódtál volna. Mi történt veled?
– Ami csak megtörténhet egy huszonévessel. Szerelem, minden mennyiségben. A koromhoz illőkkel… Látom, megbántódtál. Számolj utána, te akkoriban még nem jöhettél szóba. Tizenéves voltál csupán.
– Igaz, ahogy így elnézlek, szembesülök vele, hogy jócskán idősebb vagy nálam.
– Erős túlzás ez a „jócskán”. Ezzel együtt örömest lennék újra én is, mint te, hetvenöt.
– Miért, mennyi vagy?
– Ez üzleti titok. Egy időben, amikor a koromat firtatták, ezt válaszoltam mindenkinek.
– És most?
– Maradjunk abban, épp hogy csak túljutottam őszöm tavaszán.
– Ügyes… Akkor hát inkább térjünk vissza a szerelmeid idejére, a hatvanas évekre.
– Sőt, még annál is korábbra, ahogy ezt már jóval később a te hasábjaidon is megírtam. Köszönet neked, amiért helyet adtál gondolataimnak. hogy közhírré tehettem őket.
Nos tehát, úgy kezdődött, hogy az oviban a dadusok egyhamar a főorvos úr-titulust ragasztották rám, mivel élénk és beható érdeklődést mutattam más nembéli kortársaim iránt. Magánpraxisomat a kert egyik távoleső zugában nyitottam meg.
– Ezek után hogyhogy nem orvos lettél utóbb? Csak nem egy későbbi, vágyott Nők Lapja-beli szereplésed reményében?
– Mondhatnám, hogy pont ezért, meg hogy így a megérzés, meg úgy a megérzés, ám a helyzet is, az élet is ennél bonyolultabb. Ugyanis egy bravúrosan kivitelezett pályatévesztés révén mindjárt az érettségim évében fölvettek a Műegyetemre, öt év múltán gépészmérnökként diplomáztam, és az egyetem akkor azon nyomban megkínált egy tanársegédi állással… Gyanítom, a magyar ipart igyekezett megóvni tőlem… Akárhogy is, helyt álltam a katedrán, rászolgáltam, hogy a diákjaim éveken át tanár úrnak szólítsanak, egyikük például még Párizsban is, amikor a Balzac-szobor mellett így köszönt rám egy szép vakációs délutánon. Egykori tanítványaim máig mérnökök szerte a világban, Hanoitól Jászladányig.
– Még mindig nem értem, miként kerültél később a Nők Lapja szerkesztőségébe.
– Ne siettess! Pályatévesztőből 12 év tanárkodás után pályaelhagyó lettem. Voltaképpen nem én hagytam el a pályát, hanem ő hagyott el engem. Egyszerűbben: gyalázatosan kevés volt a tanársegédi fizetésem.
– Kezdem érteni. Tipikus élethelyzet: kevés az ember fizetése, így hát szegény feje elkezd írogatni. Verseket, szerelmeseket.
– Így ahogy mondod. Azokban az években ugyanis több női szívet próbáltam meghódítani, több-kevesebb sikerrel. Viszont megtanultam az élettől: aki nekem tetszik, annak én nem tetszem, akinek meg én tetszem, nekem nem teszik. Eme örökigazságot azóta is meg-megtapasztalom, az okulás legcsekélyebb jele nélkül. Ráadásul mostanában mind többen vannak, akiknek nem tetszem.
– Már megbocsáss, Nők Lapjaként, úgy is mint avatott szakértő, csendben érdeklődöm: nem tűnt még föl, hogy kiöregedtél kicsit a Rómeó-szerepből? Nem mintha ez a mostani fotel-Casanova-alakítás különösebben jól állna neked.
– Inkább térjünk vissza ahhoz, hogy egy idő után valóban írogatni kezdtem. Prózát, nem verset. És nem kizárólag a szerelemről.
– Ha jól számolom, már inkább a hetvenes években járunk.
– Talált.
– És akkor jöttem én.
– Még nem, de már közeledtünk egymáshoz. Egyelőre még mindig csak lelkes Nők Lapja-olvasó voltam. Publikáltam már sok újságban külsőként, az Esti Hírlapban, a Magyar Nemzetben, a Rádió és Televízió Újságban, az Új tükörben, a Magyarországban, a Szabad Földben, máshol. Írtam tárcákat, interjúkat, jegyzeteket, krokikat, elkövettem kabarétréfákat, lettem ez által keresztrejtvény-definíció, vízszintes 42: „Humorista, négy betű” – a nevem négy betűje. (Nagy személyes sikeremnek tekintem.) Dolgoztam szerkesztőségekben is, főállásban, jelesül a Hétfői Hírekben és a Ludas Matyiban meg utódlapjaiban, a Figyelőben, immár lapszerkesztőként.
– Kihagytál valamit.
– Magadra gondolsz? Igen, egy idő után, nagyjából úgy huszonöt éve a Nők Lapjának is küldtem kéziratokat. Sokára eljutottam oda, hogy úgy érezzem, felérem az asztalt.
– Mígnem aztán kiírtunk egy pályázatot az egyik vezető szerkesztői állásra. Amit megpályáztál te is.
– Igen. Sokan próbáltak lebeszélni, mondták megesznek majd ott engem a nők, reggelire. Jelentem: nem ettek meg. Nem olyanok. Meg hát, legyünk őszinték: ennél sokkal-sokkal jobb az ízlésük.
– Jó éveink voltak együtt, Münzi.
– Csoda jók. Egy baj volt csak: ez a mi együttlétünk kétségtelenül a hatvanas évekre esett, azonban azok nem a múlt század hatvanas évei voltak, hanem az én hatvanas éveim, immár az új évezredben. Ezzel együtt sincs okom panaszra.
– Miért volna. Köteteid is jelentek meg. Tizenhárom.
– Tizennégy.
– Nem baj. A fülszövegeikben viszont rendre megírtad: nem vagy ott a száz leggazdagabb magyar listáján. Most mi a helyzet?
– Változatlan. Sőt, végképp nem vagyok életem felhalmozó korszakában.
– És ettől eltekintve? Hogy vagy mindig?
– Időarányosan.
– Ne beszélj mellé! Minden rendben?
– Hogyne. Minden a legkisebb rendben.
– Például?
– Például, nemrég orvosnál jártam a térdemmel. Kérdi, mi a panaszom, mondom, nem tudok guggolni. Ne guggoljon. Én sem guggolok, mondja. Én sem, toldja meg a mosolygós asszisztensnője. Igazuk van. Nem guggolok. Guggoltam eleget, guggoljon hát más is.
– Látom, iróniád, öniróniád ma is a régi.
– Születési rendellenesség… De beszéljünk végre rólad, drága Nők Lapjám! Szemlátomást jól tartod magad.
– Igyekszem. Vannak módszerek.
– Ráncfelvarrás?
– Miket beszélsz! Haladok a korral. Ilyen egyszerű.
– Hát…
– Mit hát…? Nem tetszem neked? Őszintén!
– Már hogyne tetszenél.
– Időarányosan?
– Jaj, dehogy. Időtlen időkig, inkább.
– Szavadon foglak. Várlak majd a nyolcvanadikon.
– Legyen úgy!
– Úgy lészen.
