– Csókolom a kezét! Hogy van?
– Csak csókolná. De sajnos nem tudja. Pedig milyen jó volna…
– Higgye el, nekem is… De sajnos itt él ebben a szűk keretben, amely még ha mégoly szép is, mégiscsak egyfajta kaloda.
– És akkor még erről az engem védő golyóálló üvegről nem is beszéltünk.
– Nem könnyű, belátom. Akkor hát nincs jól.
– Ezt azért nem állítanám. Lehetnék jobban is, maradjunk ebben. Azért jólesik, hogy ennyien csodálnak Megállnak itt előttem, némelyikük legszívesebben az élete végéig maradna.
– Őszintén: nem unalmas ez kicsit?
– Megvallom, néha igen. De, ha nem is sűrűn, azért történik velem valami. Ma például ez a torta-dolog. Hogy jött az az idős hölgy, egy kerekesszékben érkezett, majd hirtelen kipattant belőle, férfivá változott, és hozzám vágott egy tortát.
– Nem ijedt meg?
– Mármint én? Nem különösebben. Humánusabb volt, mint az az orosz nő, aki tíz éve egy bögrét vágott hozzám. Korábban pedig kaptam követ is, savat is, amikor pedig Tokióban jártam, vörös festéket.
– Akkor már jobb a torta.
– Mindenképpen, de megértettem a bögrés hölgyet is. Frusztrált volt, amiért nem kapta meg a francia állampolgárságot.
– És ez a mai tortás pasi?
– Nos, ő legalább nagyon cuki volt, egy klímaaktivista, aki bolygónk megmentésére biztatta a jelenlévőket. Ebben speciel egytértek vele. Valóban tenni kéne valamit, amíg nem késő.
– Köszönöm, hogy beszélhettünk.
– Szívesen, máskor is. Mikor látom?
– Meg nem mondom hirtelen…
– Semmi baj. Én mindig itt vagyok.
