Jön? Nem jön?

A világhír már csak ilyen. Egyszer villámgyorsan megszületik, máskor meg sokáig kéreti magát. (Az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem jön el.) Beszéljünk most arról az esetről, amikor ugyan megkésik, de valahogy odaér mégis, mondhatni az utolsó pillanatban. Itt van például Paul Cézanne esete.

Ma már a posztimpresszionista festészet egyik jelesként tartjuk számon. Életében, noha megérdemelte volna, kevés elismerést kapott. A kevésnél is kevesebbet. 1874-ben az impresszionisták első közös tárlatán szereplő három műve közül egyik sem férkőzött a műértő ítészek szívébe. (Műértők voltak-e? Legalábbis kérdéses.) Három évvel később már tizenhat képét állította ki, ám a kritikusok újra leszólták munkáit. A művészettörténészek napjainkban úgy tartják, hogy az 1880-as évek mások felében jutott el művészi pályája zenitjére. Valamiért mégis csak 1895-ben került sor első önálló tárlatára. A közönség ugyan még akkor sem igazán kedvelte, a világhír jókora késésben volt, de végre megérkezett. Cézanne örült nyilván, örülhetett joggal, ám már nem sokáig. Alig több mint tíz évvel később, ma 115 éve, 1906. október 22-én hunyt el.