Ötvenöt év! Máig pontosan ennyi idő telt már el azóta, hogy 1969. július elsejétől Budapesten kalauz nélküli buszok és villamosok jártak a forgalomban. Búcsút kellett hát vennünk a dal szerinti Kalauz Jutkától, „a legszebb füttyös lánytól”, és társaitól. Öt évvel ezelőtt éppen erről írtam a Nők Lapjában, idézem: „Most meg, egy ideje már a vezető nélküli autókról olvashatunk az interneten (vajon van-e anyósa a lézeres radarnak, s ha igen, rendszeresen ő ül-e az anyósülésen?). Megtudhatjuk, egy ideje már tesztelik e szuperjárgányokat a forgalomban is – nyugalom, még nem Pesten és Budán! Amúgy az önjáró robotautók már több százezer kilométeren vizsgáztak jelesre, azaz baleset nélkül. Nagyszerű! Jutka, Jutka, azért én mégis visszasírlak!”
Jelentem, drága Jutka nénik, nekem ma is ennyire, sőt egyre jobban hiányoztok. A jegyek – vonalak és átszállók –, amiket adtatok. A füttyötök. A mosolyotok. És egyszerre voltunk fiatalok…