Apámra gondolok, megint. És Anyámra. Mindig, mindenről ők jutnak eszembe. Mint ezúttal is, erről a mai évfordulóról: 135 éve született Kabos Gyula.
Zseniális volt. Magam már jócskán a háború után, a televízióban és a pesti Filmmúzeumban láthattam-láttam a filmjeit. Hyppolit a lakáj, Meseautó, Ez a villa eladó. A kölcsönkért kastély, Nászút féláron, Úrilány szobát keres…
A szüleim? Hogy éppen most mi vezetett hozzájuk? Nos, maga Kabos. És az, hogy e filmekhez annak idején együtt váltottak jegyet a Lukács moziban városukban – később nekem is városom lett –, Törökszentmiklóson. Hogy hamarosan jegyet váltsanak másként is, mielőtt egybekelnének.
Ideidézek most néhány sort apámnak a túlvilágra küldött, sok tíz év múlva írt leveleimből.
Alig múltam egyéves, amikor utoljára láttalak, Apa. Közvetlen emléket nem is őrzök akkorról. Később keveset meséltek rólad, sajnos. Ma már bánom. Édesanyáddal, az én Mamikámmal és Anyával éltünk (túléltünk) hármasban. Féltem, fájdalmat okoznék nekik, ha sokat faggatnám őket. Néha előkerültek fényképek, te, Apa, a madárcsontú, törékeny fiatalember, barátokkal, tiszai kiránduláson, esküvői fotó, mások. Kevés. Mami egyszer elmesélte, hogyan hallotta meg, hogy te és Anya találkozgattok, moziba jártok együtt, Törökszentmiklóson. Fogtátok egymás kezét, így lehetett, csodáltátok Jávort, Csortost, Kabost, Karádyt.
Ennél sokkal többet nem tudtam meg, nem mertem megtudni rólad. Maradt a képzelet. Pontosan úgy, ahogy a főszereplő fiúnak Szabó István „Apa” című filmjében. Csodálatos, meghatározó élményem.
Tehát maradt a fantázia, maradtak az álmok. Ami konkrétum még: felső kereskedelmi iskolát végeztél Szolnokon, könyvelő lettél, híresen precíz, megbízható, akárcsak Illés nagyapám, a te apád. És máig hallom Anya szavait: ritka becsületes emberként emleget.
Hát így, ezért jutottam el Kabos Gyulától semmiperc alatt ismét hozzájuk. Apához, Anyához.
És ha már Kabos-évforduló, tíz perc vele a YouTube-ról:
Meg egy teljes film: Nászút féláron Kabossal, Jávorral, Erdélyi Micivel, Ágay Irénnel (1936)