Fehérvár, csütörtök délelőtt. Bankfiók. Két perc várakozás a bejárat előtt, de máris léphetek be. Illetve még egy hőmérsékletmérés, aztán szabad az út. Pénzt akarok fölvenni. Akarok? Muszáj. Sorszámot kérek a géptől. Beütöm: pénzkifizetés. Kérdi: egymillió alatt vagy fölött? Magánál van? Egymillió?! Öt havi nyugdíjam… Miért nincs már itt is valamilyen okoseszköz? Kamerával, homlokránc-számlálóval. Empátiagerjesztővel, tapintatgenerátorral.
Egymillió!
Na, mindegy, irány a pénztár. Alighogy leülök, szólítanak. Igazolvány. Mondom az összeget. A címleteket. A hölgy a plexifal mögött teszi a dolgát. Nézi a személyimet, nézi a számítógépet. Ír, nyomtat, aláírat, de ez előtt még udvariasan kér, mutassam meg az arcom. Értem, megértem, nyilván előírás ez. Első a biztonság, rendnek kell lenni. Nyúlok is a maszkomhoz, készségesen, ám egyben – biztos, ami biztos – figyelmeztetem: csalódni fog. Fölfedem, mutatom a képemet, köszöni, és mindjárt biztosít: nem csalódott. Megnyugszom, jelentsen ez bármit. Fürkészném arcát, keresném mosolyát. Hiába, maszkban van ő is. A szemei viszont árulkodnak, csillognak vidáman. És ezzel búcsúzik: „Vigyázzon magára!”
Máris szép az élet.