E címmel jelent meg tegnap a Nők Lapjában az itt olvasható írásom. Nyáron történt, 1975-ben diplomázott hajdani műegyetemi tanítványaim, gépészmérnök hallgatók évfolyamtalálkozóján. Utóbb kiderült, végül kétszázan jöhettek el. A távolmaradottak közül, fájdalom, sokukra, már csak néma felállással emlékezhettünk neveik fölsorolásakor.
Jelentem, jó időt futottam: mindösszesen 23 percen át beszéltem, mondandómat, megtisztelő érdeklődéssel hallgatták végig, és tapssal jutalmazták az immáron nyugdíjas korú egykori diákjaim.
Utólag újra köszönetet mondok nekik, amiért „Münz tanár úr” e könnyes-mosolygós találkozón részt vehetett.
„Ott állok mindjárt a pulpituson, és egyszerűen nem hiszem el, hogy mindez megtörténhetett velem. Hogy meghívtak ide, s kérték, beszéljek az életemről. És egyáltalán lehetséges ez, mármint, hogy ennyi éves vagyok, amennyi. Hiszen ezek a „gyerekek” ugyancsak túl vannak már a hetvenen. Valahai diákjaim a tankörömből, akiknek, épp hogy csak idősebben náluk, osztályfőnökük voltam. Velük együtt itt ülnek most vagy másfélszázan, egykori műegyetemisták, gépészmérnök hallgatók abból a régi évfolyamból. Megőszültek valahányan. Jónéhányukat vizsgáztattam is annak idején, és voltaképpen valamennyiükkel találkoztam az alagsori óriás előadóban, ahová drága professzoromat, fiatal tanársegédjeként kísérgettem rendszeresen. Nagy ajándék a sorstól, hogy az óraközi szünetekben a tanári szobában sokat beszélgethettem vele. Ő sűrűn rágyújtott, én pedig ezért és ekkor váltam szenvedélyes passzív dohányossá, egy életre.
Uramisten, a prof is száztíz éves lenne már! Nem, száztizenegy. Valósággal rajongtam érte, hatalmas tudásáért, fénylő szelleméért, egyedülálló humoráért. Briliáns előadásaiért. És hát, nem mellesleg, majdnem egyidős lett volna apámmal, ha szegény visszajön a háborúból. Igen, feltétlenül beszélnem kell Gillemot professzor úrról is, hiszen fontos része, több: részese az életemnek.
Szóval, ott állok majd mindjárt a pulpituson az egyetem dísztermében, a kevés tanárok egyikeként, akik még életben vagyunk. Ezzel is érveltek a szervezők, amikor győzködtek arról, hogy igenis, egykori diákjaimnak érdekes lehet az én életem. A két életem, mert két életem volt, mivel pályaelhagyó lettem később, már közel a negyvenhez. De vajon én hagytam el a pályát, vagy a pálya hagyott el engem? Nézhetjük így is, úgy is. Van értelme most? Utólag? Úgy lehet, csak megelőztem koromat, hiszen ma már szinte többen vannak, akik váltanak, nem is csak egyszer. Sokuk országot is. Hazát? Nem, azt nem lehet…
Beszélek tehát boldogult professzoromról. Viszont, hiába úgy terveztem, mégsem a gyerekkorommal kezdem. Sőt, egyáltalán nem is térek ki azokra az évekre. Nem mintha nem volnának érdekesek. És ne lett volna meghatározó szerepük az életem alakulásában, hiszen így vagyunk ezzel mindannyian. Nem. Egyszerűen nem volna rá időm. Mindösszesen húsz percet kaptam a teljes életemre. Örömökre, bánatokra. Sikerekre, kudarcokra. Szerelmekre, elsőkre és az utolsóra is, barátságokra, életre szólókra és lejárt szavatosságúakra. Kötésekre, oldásokra. Születésekre, halálokra. Húsz perc! Lehetetlen vállalkozás. Bezzeg Woody Allen megoldotta: ,A Háború és béke? Röviden? Oroszokról szól…’
Nem, nem tehetem meg a hallgatósággal, hogy akárcsak hét-nyolc perccel is hosszabban beszéljek a kelleténél. Idejük drága, figyelmük meg nyilván véges.
Persze, nem hagyhatom ki kezdeti éveimet a tanszéken, ahol jobbára tantermi és laboratóriumi gyakorlatokat vezettem, egyik-másik kollégát sűrűn helyettesítettem (,Te, öregem, ma lehet, nem érek be kezdésre. Megtennéd, hogy elkezded az órát helyettem? … És ha úgy alakulna, fejezd is be, kérlek.’)
A vizsgákon nehezen buktattam és nehezen adtam jelest, mindkét döntést ki kellett érdemelni nálam. Jegyzetírásban is részt vettem. Ugyanígy szakértői munkákban. Doktoráltam mellesleg.
És nem kerülhetem meg a tizenkét évvel későbbi távozásomat sem. A miértet és a mikéntet. Az utolsó simogatást a laborajtó kilincsén.
Ám a mostanáig visszatérő álmaimat már nem idézem meg. Tanítok, kivétel nélkül, mindegyikben. Látom újra diákjaim érdeklődő figyelmét. Hallom nevetésüket egy-egy poénom nyomán. Nem, erről semmiképpen nem beszélek majd. Nem pengetek érzelmes húrokat. Nincs itt az ideje, és időm se volna rá, ugye.
Az előttem megszólaló egykori tanár kollégám mindjárt befejezi mondandóját. És már köszöni is a figyelmet. Tapsot kap, rászolgált.
Vajon engem is megtisztelnek majd ezzel? Úgy húsz perc múlva?
Csak már ott tartanék! Nagy levegő. Kezdem mindjárt…”
