Néhány éve történt, hogy egyszer csak megláttam anya kezét. Váratlanul ért, hiszen akkor már húsz éve nem volt közöttünk. Nem volt mellettem. Nem élt, csak bennem, és néhányunkban, akik ismerték még, ismertük még őt. És mi magunk még éltünk. Szóval hirtelen megláttam Anya kezét. Ott nyugodott a fotel karfáján. Erezetével, pigmentfoltjaival. Fáradtságával egy életnek.
Láttam. Néztem. Szerettem volna megsimogatni. Ekkor jöttem rá: hisz ez az én kezem. Szakasztott, mint az övé.
Nem sokkal később találkoztam Pilinszky versével: Kezed, kezem. Mostanában sokszor elolvasom. Újra és újra. Okom van rá. Késztetésem. Mai külön aktualitása: száz éve született Pilinszky János.
Kezed, kezem
Hová rejtsem kezeimet?
Anya, a te kezedet örököltem,
de királyságom, tudom, nem kívánod.
Lemondok hát,
leköszönök a trónról,
odahagyom a kéretlen hatalmat.
Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.
Újra semmim sincs, édesanyám.
Szép. Igaz. Mit szólsz hozzá, Anya? És, képzeld, egyre többen mondják mostanában: arcom is a tiéd.