NEGYEDIK NEGYED, újra. Rádió Bézs. Fodor János. Nemrég néztem-hallgattam a műsorban Sándor Pál filmrendezőt. Ezúttal Jordán Tamás a beszélgetőpartner. Kíváncsi vagyok rá, a gondolataira. Egyoldalú az ismeretség. Én tudom, ki ő, hajaj, de menyire tudom! Ő tán azt sem, hogy a világon vagyok. Pedig, műegyetemista korunkban, biztosan sokszor találkoztunk az egyetemkertben. Mármint elmentünk egymás mellett. Később sokszor láttam az Egyetemi Színpadon. A nézőtérről. És azóta is számtalanszor, színpadon, televízióban. Most megint, ebben az interjúban. Szeretem, nagyon. Mert szeretnivaló. Mert zseniális.
Jordánt is, akár a többieket ő előtte, ő utána, kérdi Fodor a halálról. Igen, szintén megtapasztalta, hogy mennyire nehéz, olykor szinte lehetetlen a gyerekeknek, unokáknak a felmenőkkel (elmenőkkel) beszélgetni a távozásról. Így volt ez közte és édesapja között is annak idején.
Eszembe ötlik ezen a ponton, minekünk (Apának és nekem) nem adatott meg, hogy az elmúlást szóba hozzuk vagy kerüljük. Nem. Magam még beszélni sem tudtam akkor, amikor ő meghalt. Nem kerülhetett sor köztünk a kísérletre: beszélgetésre a távozásról. És annyi más beszélgetésre sem. Soha.
De már újra Jordán Tamás szavait figyelem. A legjobbkor. Azt mondja neki nem jelent majd gondot, a halálról beszélgetni a gyerekeivel. És hozzáteszi – közel a nyolcvanhoz –: „Nem érzem még aktuálisnak.”
Példa. Sokunknak.