Hol volt, hol nem volt, Törökszentmiklóson a mi házunk falán is szolgált egy postaláda gyerekkoromban. Egy a hazánk béli sok ezer közül, Nem tegnap volt, nem bizony. Pirosra festették ezt a mi postaládánkat is. Így írom: mi postaládánk, de csoda-e, ha gondolatban kisajátítottam? Drága nagymamámnak épphogy csak ki kellett lépnie a kapun, hogy bedobhassa a ládába a leveleit akkurátusan megcímezve, a megfelelő bélyeggel unokahúgainak, Sárikának, Marcsókának, Évi unokájának, és nekem, a másiknak, később, amikor már egyetemre jártam Budapesten.
Emlékeim szerint naponta, meghatározott órában jöttek el a környéken élők leveleiért, hogy aztán útra kelhessenek a címzettekhez. Lehettek köztük illatos szerelmeslevelek, meg távoli rokonoknak szólók, jó híreket vivők, esküvőről, születésről, és szomorúakat is, betegségről, gyászról.
Gyerekként én magam nem használtam azt a néhai postaládát, nem mondom, egy ideig kacérkodtam a gondolattal, hogy írok és feladok magamnak legalább egy levelezőlapot, s el is küldöm, annak rendje és módja szerint, hadd örüljön a nagyérdemű címzett. Aztán valamiért letettem róla. Kamaszként viszont már írtam és kaptam is szerelmesleveleket, de őket nem a posta hozta-vitte, megoldottuk mi magunk. Szerettem és szeretve voltam, bár a címzett, miként a feladó is változott időről időre. Kóstolgattuk az életet.
E régi postaládánkról szóló írást ma már bélyeg nélkül, e-mailen küldeném el a szerkesztőségbe, ha ott igényt tartanának rá. Nem teszik. Évek, éveim… Kóstolgatom ezt a mai életet.