Ma egy hete e fenti címmel a Nők Lapjában jelent meg az alant olvasható írásom.
Mindig is vonzott a cirkusz világa. Nagybátyáméknál nyaranta rendre Pesten tölthettem néhány hetet. (Amikor megérkeztem hozzájuk, a nagy bérházban a velem korú srácok vidékiként kezeltek, hazatérvén az osztálytársaim pedig pestiként könyveltek el…)
Nos, tehát ott, Pesten cirkuszrajongó Mariska néném mindenkor elvitt a Fővárosi Nagycirkuszba. Imádtam. Nem csoda, hogy később, immár középiskolásként, én is beleszerettem, a komédiáséletről, -sorsról szóló, akkor sokak által szeretett, énekelt dalba.
Így kezdődött:
Egy vándorcirkusz ócska padján ültem egyszer én, csak ámultam, csak bámultam, mint apró kis legény.
A szívemet elkábította a fényes csillogás, még álmomban is megjelent a sok komédiás.
És ezzel ért véget:
Szívemben elvonult egy régi-régi nyár,
kezemben fájdalomtól szól egy vén gitár.
Illúzió csupán a fényes csillogás,
álmodozva dalol egy vén komédiás.
Szép volt, emberi, ma már tán érzelgősnek mondanák. Sebaj. Vállalom, most is tetszik. (A YouTube-on mindmáig hallható, mások mellett Szabó Gyula előadásában.)
Említett cirkuszszeretetem és életem egynémely szerelmi csalódása vezethetett, sok év után e Kötélsors című történet megírásához. Íme:
A kötél szerelmes volt a kötéltáncosnőbe, ő meg csak taposott rajta. Nem olyan nagy baj ez, gondolta a kötél, előfordul másokkal is, vigasztalódott. És némán imádta szívének hölgyét, aki vagy sejtett a dologból valamit, vagy nem, mindenesetre úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Esténként a reflektorfényben áttáncolt rajta, először mindig a bal lábával érintette meg, egy sóhajtásnyit előrecsúsztatta – a kötél ezt simogatásnak érezte –, majd a jobb következett, ismét a bal, és így tovább, amíg csak át nem ért a kötél másik végéig, mondhatjuk így is: a túlsó partra. Mindeközben dob pergett, és egy sárga ernyő repdesett a lány kinyújtott bal kezében, egyensúlyképpen. Három emeletnyi mélység tátongott alattuk. A kötél szüntelen aggódott szerelméért. Könnyű nekem, gondolta, én ehhez a két erős vasoszlophoz vagyok erősítve. De ő! Istenem, csak le ne zuhanjon!
Kevesen tudtak a cirkuszban a kötél érzelmeiről. Részint amúgy is a hallgatag kellékek közé tartozott, részint meg oly nagyon a sajátjának tartotta ezt az érzést, hogy csak magáénak akarta tudni. Így aztán nem beszélt róla senkinek, ám azért mégis akadtak néhányan, akik valamit megsejtettek. Tétova mozdulatból, elkapott pillantásból, elfojtott sóhajból. Gyanakodott például a lengőtrapéz, nincs ebben semmi különös az ő helyzetében, és a bohóc ballábas cipője is, aki ugyan folyton-folyvást a földön járt és sohasem a fellegekben, de lelkének antennái roppant érzékenyek voltak.
Évek teltek el az egyoldalú szerelem jegyében. A lány csillogott, a kötél szenvedett. Különösen olyankor élt meg rossz napokat, amikor egy-egy udvarló fölbukkant a láthatáron. Mert a kötéltáncosnő szintén szerelmes természetű volt, csak hát ki tudja, talán a helyzeténél fogva sokkal kevésbé hűséges. Volt először egy undok unterman, ám botrányt csapott a felesége, azután az oroszlánidomár, e románcnak egy üzemi baleset vetett véget. Röviddel ezután a lány egy civil úrral vigasztalódott, aki inkább gazdag volt, mint fiatal, városról városra járt a cirkusz után, s minden este egy csokor piros rózsát küldött a kötéltáncosnőnek. Őt egy erőművész követte a kegyeiben. Nyers volt, és a pofonokat is bőkezűen mérte. A kötél ezt, szerelme könnyeit, a sajátjainál is nehezebben viselte. Néha már ott tartott, hogy felköti magát, de mindannyiszor visszarettent attól, hogy nevetségessé váljék. Mert ki hallott már ilyet! Kötél a kötélen! Tovább élt hát, együtt a gyötrelmekkel. A reflektorfényes esték persze sok mindenért kárpótolták. A közös számuk, a testi közelség. A dobpergés. A taps, amit kapott a Kedves.
Aztán egy napon összecsomagolt a kötéltáncosnő. Autó jött érte, s elvitte egy másik cirkuszba, odaszerződött. Állítólag több pénzt ígértek neki, és azt, hogy majd külföldön is turnéznak. Elment hát a lány anélkül, hogy a kötéltől akárcsak egyetlen pillantással is elbúcsúzott volna. Nem érkezett a helyébe senki. Hiányszakma…
A kötél egy ideig ott hevert összetekerve az egyik cirkuszkocsiban, három elárvult zsonglőrbuzogány és az oroszlán révén megboldogult idomár ugyancsak munka nélküli cilindere mellett. Keserű kenyér ez a nyugdíj, szomorkodott, és minden este, amikor az előadások kezdődtek, a dobpergésben egyre a lányra gondolt.
Egy év is eltelt tán, mire újra fölfedezték. A bohóc felesége jött érte, kivitte őt a szabadba, és két kocsi közé feszítette. Frissen mosott fehérneműket akasztott rá száradni, ezentúl ez lett a dolga. A kötél valósággal kivirágzott. Szívében, ezúttal a bohóc hitvese iránt, új szerelem született.
Hiába. Kell a munka, és valaki, aki nem szeret viszont bennünket.
