A feladat egyszerűnek látszott. Adva két közműszolgáltató meg egy bankszámla, lakossági. És adva vagyok én, aki csoportos beszedésre adnék felhatalmazást bankomnak, arra, hogy a szolgáltató ezentúl a vízfogyasztás (áramfogyasztás) árát fenti bankszámlánkról közvetlenül leemelhesse. Sima ügy, egyszerű, nagyszerű. Mostantól nem jön csekk, nem kell a postán befizetni. Ki sem kell lépnünk a lakásból, ami rendkívül előnyös e pandémiás időkben.
A bankfiókban megadom hát a szükséges adatokat: a szolgáltató nevét, azonosítóját (13 karakter), a szerződő fél nevét, a víz- és az áramfogyasztás helyét, a fogyasztó azonosítót (10 számjegy), végül a teljesítés felső értékhatárát.
Ilyen egyszerű. Az ügyintézés gyors, zökkenőmentes, Aláírom a felhatalmazást, és elégedetten távozom. Június közepétől már nem lesz semmi gondom, ha az inflációt, a vérnyomásomat, a porckopásomat, és kedvenc Barcelonám vereségeit nem tekintem. Paradicsomi állapot.
Egészen addig, amíg az első csekkek meg nem érkeznek. Merthogy nem működik ez a csoportos beszedés. Irány a bank, utánanéznek, majd közlik: márpedig élnek az a megbízások. Én viszont közlöm: márpedig nem élnek. Se a vizeseknél, se az áramosoknál. Akkor hát – javasolják – forduljak az illető közművészek ügyfélirodáihoz.
Nincs mit tenni, ezt kell tenni. Teszem is, először az áramosoknál. Telefonálok. A szokásos hosszú várakozás, türelemkérés. Végre sikerül. Tájékoztatás a lehetőségeimről, figyelmeztetés: beszélgetésünket rögzítik, kérésre meg is hallgathatom. Felsorolják, melyik ügyhöz melyik billentyű tartozik. Panaszbejelentés: 0, majd sorra a többi. Nekem a 4-est kell nyomnom. Kedves női hang. Mondom, mi a gondom. sorolom a fogyasztó azonosítót, hogy hol fogyasztjuk az áramot, s mondom, hogy a feleségem a szerződő. Eljutunk idáig. A hölgy most nőm adatait kéri (születési hely, idő, édesanyja neve). Kezdeném is (negyven év házasság után nekem ez gyerekjáték), ám a hölgy félbeszakít: csak a feleségem mondhatja be ezeket az adatokat. Baj egy szál se, kérem, tartsa a vonalat, mert le kell mennem az emeletről, a nejem éppen főzi az ebédet. A hölgy aranyos, biztat, menjek bátran, épp hogy meg nem kérdi, mi lesz az ebéd. Le a lépcsőn, ott a feleségem kezébe nyomom a telefont, közlöm, ki van a vonalban. Megriad, hogy alulfizetés vagy késés esete forog fenn, ám aztán nagy lélekjelenléttel megmondja, hol, mikor született, édesanyját hogy hívták. A hölgy köszöni, minden stimmel – az már legkevésbé sem érdekli, hogy az illető adatközlő valóban a feleségem-e, vagy csak valamelyik helyettese. Vissza az emeletre. Ott tudom meg, mi volt a baj: a hivatalos ügyfél-azonosító helyett a közművel kötött szerződésünk folyószámlaszámát (12 jegy) kellett volna megadnom a megbízásnál a bankban. Hm. Az ügyfél-azonosítónk alapján e nélkül is ügyfélazonosíthattak volna. Játszva. Istenem, nem voltak játékos kedvükben. Most viszont a kedves hölgy segít: lediktálja mind a 12 számot.
Mennyi az annyi? – Kilowattórában 
Mennyi az annyi? – Köbméterben
Köszönöm, és kisvártatva hívom a vizeseket. Szakasztott az iménti procedúra. A különbség: amikor nejem adatait kérik, már indulnék újra a földszintre, ám leállítanak, köszönik, elég, ha éntőlem hallják. Jólesik ekkora bizalom. Sorolom, mint a vízfolyás (ja, a hely szelleme…).
Cserében felvilágosítanak: a korábbi, elvetélt megbízásnál az volt a hiba, hogy az ügyfél-azonosítónk 10 számjegyéből az elsőt egyszerűen el kellett volna hagynunk. Hoppá! Nekem, vagy a banki ügyintézőnek mindössze ennyit kellett-illett volna tudni. Honnan is?
Mindegy, éreztetem, mennyire hálás vagyok. Elköszönünk. Csak később jut eszembe: mi lett volna, ha e derék fogyasztóbarát (ki)szolgáltató azt az egyetlen búbánatos számjegyet önkezűleg törli? Meglehet, összedől a világ. Hisz ehhez már amúgy sem sok hiányzik.
Ennek ellenére – örök optimistaként – kezdem elölről a bankban.