Jött a hír, tegnap. A döbbenet. Elment OroszLászló, 76 évesen. Megírták a lapok, bemondták a rádiók. Hogy a Műegyetem legendás oktatójaként vált ismertté. Hogy villamosmérnök- és fizikushallgatókat tanított. Hogy eladásai mindenkor szenvedélyesek, és legalább is szokatlanok voltak. Ő maga igencsak szabadszájú. Meggyőződéssel vallotta: a modern villamosmérnöki munka nem valósulhat meg a kvantummechanikai ismeretek nélkül. Több generációt okított, mindenkor rajongtak érte a hallgatói. Egyik motorja volt a BME Gyerekegyetem programjának is.
Tudományos témái: polikristályos fémek rugalmas tulajdonságainak mikrofizikai vizsgálata, szekunder ion emissziós jelenségek elméleti leírása, illetve egyszerű fémek felületi elektronsűrűségének tanulmányozása. Voltak. Mert ő maga mostantól nincs többé.
2012-ben az egyetem Fizika Tanszéke docenseként vonult nyugdíjba, ám azután is aktívan segítette a tanszék oktatási és tudománynépszerűsítő tevékenységét.
Meghalt Orosz László. Nekem Laci. Egykor, a 60-as években együtt rúgtuk a labdát, a Műegyetem aulájából nyíló, 2-es számú tornateremben. Hétfőnként, szerdánkánt és péntekenként. Hajnali hat órától, 60 percen át.
Sokkal-sokkal később, miután a YouTube-on láttam-élveztem jó néhány videót különböző előadásairól, 2019. június 26-án végre rászántam magam, és levelet írtam neki a tanszéki címére. Íme:
„Tisztelt Orosz László!
Münz András vagyok, sok-sok éve magam is a Műegyetemen tanítottam, az egyik gépészkari tanszéken. Akkoriban egy alkalmilag összeverődött, de hamarosan közösséggé formálódott társasággal focizgattam az egyetem egyik tornatermében (hetente három ízben, hajnali hat órai kezdettel). Játszott abban a valahai társaságban egy csupa szív, csupa energia, talpig rokonszenves ifjú ember. Orosz Lászlónak hívták, Orosz Lacinak hívtuk. Barátunk volt. Látván és szeretve az Ön, színes, élményt adó előadásait a katedrán, másutt, abban reménykedem, hogy azt az egykori Orosz Lacit tisztelhetem Önben. Így van-e, vajon? Válaszát izgatottan várom.”
Másnap már érkezett a válasz. Hogy igen, ő az, a régi Orosz Laci. És hogy nem felejtett el, örül a jelentkezésemnek. Amúgy néha olvassa is az írásaimat, legutóbb például egy okostelefonról szólót, s tetszett neki.
Örültem én is. Aztán valahogy mégsem folytatódott a levelezésünk. Elfoglaltság mindkét részről, és a restség, ami engem illet. „De hiszen írok majd újra, ha nem holnap, hát holnapután.” Később, már a hosszú szünet okán, kínos volt ismét jelentkezni. „Persze előbb-utóbb úgyis megteszem.”
Ma már hiába próbálkoznék… Újra ugyanaz. Sokadszor. Addig-addig, mígnem késő már. Barátaim, hívjatok időben!
És a mondandó a patkószegről: