Ismét elrepült egy év, és nemrég újra kívánhattunk egymásnak meghitt, szép karácsonyt, no meg boldog, békés, leginkább pedig élhető új esztendőt, elfogadható egészségben.
Legutóbb, amikor névnapomon hívott egyik egykori műegyetemi tanítványom, Adamis Gábor (sokszoros nagypapa), kérdezte, hogy vagyok. Mondtam: remélem, jól. Mármint, hogy ebben a hitben leledzem. Ezután azonnal visszakérdeztem (illendően, ám ténylegesen érdeklődve), hogy ő miként van. Mérnöki precizitással így válaszolt: időarányosan.
Tökéletes látlelet.
Létlelet.
December derekán jártam az esedékes kardiológiai kontrollon, s az ottani főorvos úr is ilyesmivel bocsátott haza. Mondta is, s az úgynevezett Ambuláns naplóban papírra is vetette: egy év múlva kell majd újra megjelennem. Mint annyiszor máskor, most is eszembe ötlött drága Nagymamám vissza-visszatérő mondása: „Jövőre, ha élünk…”.
Most tehát, 2024 első óráiban mindenkinek, akik e sorokat olvassák, kívánok (túl)élhető újabb évet, békében, kiérdemelt boldogságban, szolid szerencsében, lehetséges egészségben. Abban a reményben, hogy mindezt jövő ilyenkor is elmondhatjuk majd egymásnak.
