Képzeljétek, drágáim, nemrég láttam a tévében egy riportfilmet. Érintve vagytok benne. Arról szólt, hogy a vidékre települt nagyvárosiak egy részét kifejezetten zavarja, ha a szomszédjuk baromfit tart az udvarában. Leginkább a kakasok hangjára allergiásak, mondván, a jó levegőért és a csöndért költöztek oda, nem pedig azért, hogy naphosszat a kukorékolást hallgassák. Tojás pedig kapható a boltban, igaz, horroráron, de kukorikúmentesen.
Elszomorodtam. Különösen azért, mert emiatt aztán egyes települések építési szabályzatában nem engedélyezik, hogy a már meglévő baromfiházak mellett újabbak is szülessenek.
Kakastalanítás?
Tyúkzárlat?
Őrület…
Ti, kakasok, a világért se szégyenkezzetek. Csupán kukorékoltok, régi szokástok szerint. Az emberek pedig? Lám, többeknek nem tetszik ez, mások, sokan, közömbösek. Én pedig, mint tudjátok, a lelkesek nagy táborába tartozom, nekünk kifejezetten kedvünkre van a kukorékolásotok. Nekem különösen. Emlékszem, annak idején már gyerekként is imádtalak titeket, ráadásul némi gyakorlás után egész ügyesen kukorékoltam, olyannyira, hogy nemegyszer általam indult el a végnélküli kakaskommunikáció. Belekezdtem, kisvártatva megszólalt a szomszéd tarajos, majd valamely közelben élő társa, harmadikként pedig beszállt egy újabb szólista, s hamarosan – kis túlzással – Törökszentmiklós valamennyi kakasa válaszolgatott egymásnak.
Egy idő után drága nagymamám már csak mérsékelten lelkesedett ezért, és, miután rendkívüli problémamegoldó képességgel volt megáldva, nyomatékosan felszólított: ha már voltam szíves elkezdeni, beszéljek most kakaskollégáimmal, s bírjam rá őket, legalább egy időre szüneteltessék a koncertet. E példából is láthatjátok, nagymamám ezernyi jótulajdonsága között az első helyek egyikén szerepelt a humorérzéke.
Én persze vettem a lapot, és próbáltam őseitek lelkére „beszélni”, ám ez csak olaj volt a tűzre. Aztán nagy sokára, a jótorkú dalnokok, mégis elhallgattak, ki tudja, tán a tyúkjaik léptek közbe, szerelemre buzdítván őket. Ezen okból a fiatalabbja hamarabb elcsábult, elnémult, a korosabbak csak nehezebben, nyilván elegük volt már a többnejűségből.
Mindegy, előbb-utóbb csend lett végre. Nagymamám homlokán kisimultak a ráncok, engem pedig a biztonság kedvéért elküldött a közeli Hangya-boltba. Azt tapasztalta ugyanis, ha a kenyér, a nullásliszt vagy a cukor mellett nyalókát is vásárolok ott, egy időre garantáltan felhagyok a kukorékolással. Nos, ez olyannyira bevált, hogy mára már egyáltalán nem kukorékolok, legföljebb csak álmomban olykor-olykor, igaz, újabban a nyalókázásról is leszoktam, egyrészt a korom és a vércukorszintem miatt, másrészt azért, mert már nemigen fér bele a nyugdíjas fogyasztói kosárba.
Amúgy meg nemrég úgy hozta az élet, hogy a szerzőségemmel készült Szerelmünk, Szentmiklós című könyvünk városházi bemutatója és a késő estébe nyúló boldogságos dedikálás okán ötvenkét év után ismét Törökszentmiklóson aludtam. Aludhattam. Megérintett nagyon. Sorjáztak hosszan az emlékek, nehezen jött álom a szememre, ott a panzióban. És másnap kora reggel kukorékolás ébresztett! Maga volt a csoda. Gyerekkori kukoribarátaim kései leszármazottjai, tán az én kedvemet is keresve, igencsak kitettek magukért. Hazaértem.
Drága Mamikám ugyan már nem biztathat, csitítsalak benneteket, s a Hangya-bolt is rég eltűnt már – ti, kakasok, tyúkok, maradtatok.
Maradjatok is, szükség van rátok. És az olcsóbb tojásra. Nagyon.
